Félelemetesen tökéletesre sikeredett forgatókönyv

Oly sok ember hitetlen. Nem hisznek semmiben. Sem magasabb hatalmú erőkben, sem a szeretteikben, sem másokban, sem önmagukban. Pedig hit nélkül élni, olyannyira üres és értelmetlen. Hit nélkül megfosztjuk magunkat a reménytől, a csodáktól, ezek nélkül pedig nem találhatunk rá az önfeledt boldogságra.

2014. októbere az én eddigi egyik legerősebb bizonyságom hónapja. Bizonyság arra, hogy igenis létezik. Létezik egy nálunk magasabb és hatalmasabb erő, aki a legnehezebb percekben is velünk van és sosem engedi el a kezünk. Ő, aki a legaprólékosabban kidolgozott forgatókönyvet írja, hogy változzunk és megváltást nyerjünk. Sok múltbéli hibám és hibáink miatt távol sodorta tőlem az élet az én egyetlen testvéremet. A testvéremet, akit olyan nagyon szerettem és szeretek. Több mint 5 és fél évig nem csak magunknak, hanem az egész környezetünknek fájdalmat okoztunk azzal a szakadással, ami kettőnk között történt. Egy olyan szakadék lett a két lélek között, hogy akárhogyan is telt az idő még a legkorszerűbb technikával sem lehetett stabil átkötő hidat építeni, hogy újra egymásra találjunk, Hiába minden emberi eszköz és emberi próbálkozás egyszerűen olyan ingatag talaj épült fel, amire egyikünk sem mert rálépni. Míg nem egyszer csak eljött az idő. Elérkezett az idő, hogy a forgatókönyv életbe lépjen.

Október 1. 9:50 perc. Bejövő telefonhívás. Minden megváltozott. Tesóm epilepsziás rohamot kapott .... Indultam! Nem tudom hogyan és miként, de 10 perc alatt felöltöztem, indultam és a kórházban voltam. Úgy éreztem, hogy ez az a bizonyos pillanat, amikor nem érdekel mekkora a szakadék, nem érdekel mi fog várni rám, egyszerűen teljes erőbedobással neki kell fussak, el kell rugaszkodnom a szakadék széléről és UGRANI. Ugrani, mert a túlparton szükség van Rám! Életem egyik leghosszabb és legnehezebb másfél órája következett. Ott lebegtem ég és föld között, a lábam alatt nem volt szilárd talaj, nem tudtam hogy meddig fogok emelkedni s mikor kezdek el zuhanni, de nem is érdekelt. Nem érdekelt, mert egyszerűen csak HITTEM! Vakmerően hittem abban, hogy az az ösztönös és erős szeretet, amit iránta érzek mindenen áthatol és mindenen túl visz. Túl vitt, nem is akárhogyan, hiszen nem voltam egyedül. Hitem legerősebb és legvakmerőbb pillanatában megépítették azt a hidat, amire mi emberként nem voltunk képesek. Felépült közöttünk a legszilárdabb kősziklából álló híd. Ennek a kősziklának a segítségével Tesókám egy új és szebb világban ébredt fel, amelyben újra egymásra találtunk. Egy ilyen erős és és szélsőséges félelem és fájdalom kellett ahhoz, hogy mindent ami a múltban történt és felgyűlt, egy csettintésre félredobjunk és semmi másra csakis a szívünkre hallgassunk. Hát mennyre eszelős és szélsőséges forgatókönyv! Mindezt azért mert tudták...tudták, hogy ez mind kell ahhoz, célt érjenek. A cél pedig nem volt más, mint az, hogy a két testvéri szív újra egymásra találjon.

Azóta minden megváltozott. Azóta a borongós októberi nap óta ugyanazon a parton sétálunk... és boldogabb vagyok, mint valaha...Boldogabb, mert nélküle semmi sem volt az igazi.

ÉS EKKOR... ekkor még csak nem is sejtettem mennyi csodát és MEKKORA BOLDOGSÁGOT tartogat még számomra ez a hónap....

A boldogság hajszolása

Annyi mindenre vágyunk az életben. Úgy hisszük, hogyha az a bizonyos valami megadatik nekünk, akkor igazán boldogok leszünk. De az élet más milyen. Nem mindig kapjuk meg azt, amire vágyunk és amikor ez elkövetkezik, akkor nagyon csalódottak és elkeseredettek vagyunk. Nemrégen jöttem rá arra, hogy ennek is oka van.

Egy kis időutazás a múltba...

Kicsiként tipergek-toporgok a boltban a sorok között és annyi, de annyi mindenre vágyom éppen. Nagy csillogó szemekkel, arcomon izgatottsággal vágok neki az útnak és parányi kezemmel úgy mutogatok, mintha egy nagyzenekari koncert karmestere lennék. Végigmérem az összes sort és rájövök, hogy mindenre vágyom. Azt a csokit, ezt a cukrot, azt a sok színes akármit, sőt még azt a furán kinéző, de nagyon élénk vattapamacsot is megenném....ááá mindent kérek és akkor nagyon jó lesz nekem. Mégis az én drága szüleim óva intenek és csak egyetlen egy kis csokit vagy pár szem cukrot kapok a sok-sok édesség közül. A csalódottság szörnyen látszik az arcomon, aztán azzal kis pár darab finomsággal a kezemben elbattyogok... Már nem sietek annyira, az arcomon a szám inkább lefelé görbülő, bár nem sírok, mégis nagyon csalódott vagyok. Csalódott, mert tudtam, hogyha azt a sok dolgot megkapom, akkor nagyon boldog leszek. De nem kaptam meg. És miért? Mert a szüleim nem szeretnek eléggé? Hát nem az a legfőbb vágyuk, hogy boldog legyek? Azt akarják, hogy csüggedjek és szomorkodjak? BADARSÁG! A világon mindennél jobban szeretnek és másra sem vágynak csak arra, hogy boldoggá tegyenek. Akkor miért? Miért teszik ezt velem? Azért, mert Ők TUDJÁK! Tudják, amit akkor én még nem tudtam. Aggódó és védelmező szülőként tudják, hogyha megadnák nekem azt a sok mindent, amire vágytam, attól már aznap, de másnap biztosan nagyon fájna a hasam. Fájdalmaim lennének, szenvednék, amitől nem csak hogy nem lennék boldog, hanem sírnék is.

Pontosan így tudom elképzelni, ezt a felnőtt korban is. Odafentről aggódó és óvó szülőként védelmeznek minket. Nem azért nem adják meg azt, amire vágyunk, mert nem szeretnek minket, hanem mert nagyon jól tudják, hogy ez túl nagy falat lenne nekünk. Tudják, hogy megülné a gyomrunkat és nem vezetne minket a boldogság felé csak a pusztulás felé. Tudják, hogy nem bírnánk el azt a súlyt és nehézséget, amit a vágyaink beteljesítése magával hozna. Éppen ezért ne csüggedjünk! Ne csüggedjünk, ha épp nem azt kapjuk, amit elképzeltünk. Nem azt mondom, hogy ne kövessük az álmainkat, mert álmok kellenek. De ne tápláljunk olyan illuzionált vágyakat, amik hosszútávon tönkre tennének.

A boldogság maga nagyon összetett szó. Sokan nem is tudják, hogy boldogok, mert annyira természetesnek vélik a megélt állapotot. Mások azt se tudják konkrétan ez a szó milyen érzéshalmazt kell hogy magával hozzon. A boldogság sok mindenkinek sok mást jelenthet. Számomra a boldogság nem egy pillanatnyi állapot. Vannak olyan megismételhetetlen pillanatok az életben, amitől fényévekkel a felhők felett járunk, ezek szinte eufórikus élmények, amik csodálatosak és felejthetetlenek. Ez a boldogság egy fajtája, de maga a boldogság egy folyamat összessége. Nagyon sok mindenben rejtőzhet csak meg kell találni. Nem megy csettintésre, hogy na tessék itt van, az öledbe raktam és örülj. Egy utazás, egy foglalkozás, egy hobbi, sok pénz, ékszerek...ezernyi mindent tudnék felsorolni, amire az emberek vágynak és azt hiszik, hogyha beteljesülnek, akkor a boldogság is jön. Lehet. Lehet egy pillanatra boldogok lesznek, de lehet, hogy nem. Lehet csak azért kapunk egy parányi részt, mert nem bírnánk el az egészet, ezért ne haragudjunk az életünkre, a sorsunkra, a Teremtőnkre. Aggódó és bölcsebb szülőként nagyon is jól tudja, hogy mi az, amit megadhat nekünk anélkül, hogy később beleroppannánk. 
Ezért hát törekedjünk arra, hogy minden egyes napunkban megleljük az öröm és a boldogság forrását. De ne hajszoljuk a boldogságot! Ne hajszoljuk, mert akkor előbb vagy utóbb azt vesszük észre, hogy az életünk, a fiatalságunk elrobog mellettünk, miközben mi kergettünk egy olyan vágyat, ami sosem lesz a miénk és sosem tenne minket igazán boldoggá.

Hová tűnt a május

Hipp Hopp pislantottam párat és elillant a múlt hónap. Eszméletlen mennyire felhúzták az idő kerekét, mintha  a másodpercek gyorsabban potyognának. Mintha abba a bizonyos homokórába csak úgy zúdulnának a homokszemek, de nem szemenként, hanem csoportokat alkotva darabonként esnének a múlt mélyébe. 

Ez van, amikor a kötelezettségek tornyosulnak és szinte mint egy ránk borult könyves polc, el akarnak temetni, hogy még csak levegőt se kapjunk.

... A könyveket szépen darabról darabra pakolom le magamról és bár a kezem már nagyon fárad nem hagyhatom abba a munkát. Tudom, hogyha folytatom annál könnyebb lesz a mellkasomnak, a testemnek és lassan újra friss levegőhöz juthatok. Iszonyatosan kemény munka a folyamatos pakolás. Habár az első pár könyv nem is olyan nehéz, de a vége felé már a legkisebb szótár is felér egy háromezer oldalas lexikon súlyával. Elfáradok. Érzem, hogy már nagyon, de nagyon sok könyvet leszedtem magamról és alig van hátra pár darab, még sem megy. Az erőm elhagy és egyre kevésbé kapok levegőt. Akkor egy láthatatlan erő megfogja a kezem és segít nekem. Belesúgja a fülembe, hogy gyerünk bajnok már nincs sok hátra és tiéd a győzelem, az utolsó pár méteren itt leszek veled és együtt végigcsináljuk. És akkor a hangos belülről fakadó és kitörő ordításaim közepette befejezem. Befejezem és remegő lábakkal ugyan, de felállok. Szinte újjászületek. Leporolom magamról a sok port és a dohos, szúrós, piszkos levegő után végre fellélegzem. Becsukom a szemem és beszívom az élettel teli  friss levegőt az orromon, a számon keresztül, ami pontról pontra új színnel és erővel tölti ki a tüdőmet. Egy apró fénysugár melegíti az arcom és kinyitom a szemem. Kinyitom a szemem és látom, hogy a világ, a levegő, a szabadság újra az enyém. Ezt a harcot is megnyertem, de nem egyedül. Amikor már úgy éreztem nem bírom, akkor jött az a láthatatlan erő, aki felemelt és általa véghez vittem a küldetésem. Fáradt vagyok? Igen. Piszkosul nehéz volt? Igen. Újra átélném? Igen. Miért? Azért mert általa még erősebb lettem. A megpróbáltatás által éreztem, hogy bármi is van nem hagynak cserben, nem vagyok egyedül. Általa erősebb vagyok és még jobban értékelem azokat a napokat és perceket, mikor a szabadság friss levegőjét gondtalanul szívhatom magamba....

Előre hát, legyen a Június a csodák hónapja! 

Az idő szorítása

Napjainkat manapság egy fojtogató és szorító érzéssel társuló fogalom irányítja. Ez a fogalom nem más, mint az idő. Az idő fogságba ejt minket. Az idő szorítása miatt érezzük azt, hogy korlátok közé vagyunk szorítva és rohanni kell. Rohanni a munkába, iskolába, vizsgára, találkozóra, haza...

Pedig ez is, mint sok más dolog az életünkben sok esetben rajtunk múlik. Nyilvánvaló, hogy például az iskola és a munkaidő is megszabott. Egy olyan időszak, amelyhez alkalmazkodni kell, de nagyrészt a többi időnk semmi máson nem múlik, mint akaraton, szervezésen, illetve felismerésen. Egész pontosan arra gondolok, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a határidő naplónkat telezsúfoljuk. " Persze négykor végzek, fél ötre átérek hozzád, nagyjából lesz egy fél órám, aztán rohanok tovább a fodrászhoz és még főznöm is kell." Az egész mondatot átáztatja a rohanás zivatarának kopogó cseppje. Benne van az idő mérhetetlen viharos szele, ami egyik állomásról sodor át minket a másikra, szinte élvezet nélkül. Pedig nyugodtan át lehetne szervezni az egészet.
Korábban sokszor estem abba a hibába, hogy szinte szétszedtem magam csupán a mikor és mit főzzek kérdéskör miatt. Annyira nevetséges. Gondoljunk csak bele. Az életünk percei szemben azzal, hogy mit együnk? Próbálok nem túl radikális lenni. Tisztában vagyok vele, hogy enni kell és azzal is, hogy az elfogyasztott étel minősége mennyire fontos. De mi lesz akkor, ha esetleg aznap nem főz meg az ember és csupán egy rántottára vagy melegszendvicsre lesz idő? Beborul az ég és összedől a világ? A fenéket! Csupán annyi történik, hogy lemegy a mellkasról az a feszítő és szorító érzés: a stressz. A stressz, hogy rohanni kell. Aztán hazaesünk. Sőt, szinte beesünk azon a bizonyos ajtón, mint aki megérkezett a második munkahelyére. Az otthon küszöbét átlépve azt kellene érezzük hogy: De jó, hazaértem! Azt kellene érezzük, hogy átlépjük a küszöböt és ezzel magunk mögött hagyhatjuk a sokszor őrült és nyüzsgő kinti világot és megérkezünk a mi kis saját nyugalom szigetünkre. A nyugalom szigetére, ahol becsukjuk az ajtót és azt teszünk amit csak akarunk és azt amit csak jólesik.
Szükségünk van az időre, hogy ügyesebben és szervezettebben éljük a mindennapjainkat. Szükségünk van az időre, hogy ebben az elveszett világban kicsit rendszerben legyünk, de arra nincs szükség hogy az idő uralkodjon felettünk. Ha úgy érezzük nagyon szoros már az idő kötele, hát lazítsunk rajta. Oldjuk ki a saját kezünk által összecsomózott kötelet és érezzük a szabadságot. Hiszen szabadok vagyunk!!! Tudom elég sok a korlát, ebben az egyre inkább eldeformálódott társadalomban, de higgyétek el: van ennél sokkal rosszabb is!

A tavasz illata

Kissé még hűvös volt. 

A fűszálak mintha gyémántba borultak volna, ahogy hajnali pára cseppjei megcsillantak a felkelő napfény sugaraiban. A madarak olyan ébresztő vircsaftot csaptak, hogy a Milánói scalában sem hallani ennél szebb dallamot és hangzást . Az illat, ami szambát járva táncolt be az orromon keresztül a tavasz illata volt.
Megérkezett.
Megállok és hagyom, hogy elragadjon a pillanat. Hagyom, hogy átjárjon és erőt adjon. Érzem, ahogy a hűvös levegőben a nap már most kellemesen melegít és engedem neki, hogy töltsön. Aztán elindulok. Egy reggeli séta is boldogsággal tölt el, ha azt a természet ilyesfajta ölelésében tehetem. Mindig legyen időnk akár egy percünk megállni és behúzni a kéziféket, hogy érezzük a természet ajándékait. 

És akkor a függöny elindult felfelé...

Csupán csak test vagy több az ember? Van- e lélek? Mi célunk van a földön és miért élünk? Van- e élet a halál után vagy a semmibe költözünk miután szívünk az utolsó ritmusát is lejátszotta? Ezeket a kérdéseket majdnem minden ember legkevesebb egyszer felteszi magának az életben. Valaki már egész kis korában tudja az összes választ a kérdésekre, valakinek pedig egy egész élet is kevés ahhoz, hogy válaszokra leljen. Valakinek egy súlyos betegség vagy halál közeli "élmény" kell ahhoz, hogy higgyen abban, hogy többről szól ez az egész, mint húsról és vérről. 

A most következő sorokban elmesélem az én történetem és érzésem, ebben a kérdés halmazban. Ez a bejegyzés kicsit más lesz, mint a többi, jóval személyesebb. Minden, amit leírok a saját belső érzésem, véleményem, teóriám ha úgy tetszik, de inkább bizonyságom a kérdésekkel kapcsolatban, független minden vallási formától vagy hova tartozástól. Úgygy érzem, hogy egy nappal azelőtt, hogy betölteném a 28. élet évemet le kell tennem egy pillanatra és ki kell nyissam a csomagot. A csomagot, amit kis korom óta hordozok magammal az utamon. Ebben a csomagban van pár kavics, van benne jó pár különleges kődarab egy olyan útról, amelyen korábban alig, most pedig még ugyan nem stabilan, de járok, járkálok. Ez a mostani út, amin velem sétáltok egy ideig hosszabb lesz, mint a korábbiak és másabb. Lelkem egy olyan szobáját tárom ki nyíltan és bátran, amire korábban még nem volt példa.

Kell lennie egy olyan "kőnek" az ember életében, amit sosem felejt, ami valahogy más, mint a többi és mindegyiktől eltér: egy mérföldkőnek. Érdekes, hogy az ember, ha boldog és jó dolgok történnek vele, nem hajlamos arra, hogy kicsit is mélyebbre ásson létezésünk rejtély dobozában. Sokszor egy betegség, egy baleset vagy valami hatalmas félelemérzet kell ahhoz, hogy akár a legmateriálisabb felfogású ember is elgondolkozzon egy pillanatra mi van ha.... ha mégis létezik... Nekem van egy meghatározó kődarab az utamon, ami változást hozott és elindított valamit az életemben. Elindultam egy olyan úton általa, melyről korábban is sejtettem, hogy létezik mégsem lépkedtem rajta igazán. Néha-néha úgy át-át lóbáltam a lábam, de úgy hittem ez egy ingoványos út, amit csak a képzeletem szül, hogy ne féljek, mindig reméljek és legyen mibe kapaszkodnom.
                                             Aztán jött az a nap... 2008.02.02.

Szombat délután volt és remegő térdekkel sétáltam be azon a bizonyos kórházi ajtón az akkor már végső stádiumban lévő nagypapámhoz. Nem tudtuk akkor még hogy hol a vége, csak sejtettük, hogy közel jár. Nagypapám egy rendkívül intelligens, olvasott ember volt, lexikális tudással rendelkezett és mindig csakis a racionalitás talaján élt. Nem hitt. Szó szerint nem volt hívő ember, nem hitt a lélekben csak abban, amit látott és ami számára kézzel fogható volt. Mégis azon a délutánon világosan emlékszem rá, hogy folyton arról kérdezett, hogy talán könnyebb annak, aki hisz? Biztos nincs valami ...valami ezután..sorolhatnám... Én az akkori legtisztább érzéseim alapján ösztönből válaszoltam neki arra, hogy biztosan van még tovább. Már ez is önmagában furcsa érzés volt. Ő, aki világ életében fantáziavilágnak tartotta a mennyországot, a bibliát egy színes mesének vélte, erről kérdezget engem teljesen komolyan. De nem ez volt az igazi mérföldkövem, hanem a köszönés. Az volt igazán meghatározó. Nem arra a "szokásos" vigyázz magadra, puszik az arcra és ölelésre gondolok, hanem arra a bizonyos utolsó elköszönésre. Tisztán látom magam előtt, ahogy sorban mentünk ki az ajtón, s a kórtermet én hagytam el utoljára. Azonban mielőtt végleg kiléptem volna az ajtón, egy pillanatra visszanéztem rá. Egy röpke pillanat volt az egész, mégis perceknek tűnt. A szemünk találkozott, s bár egy szót sem szóltunk egymáshoz tisztán értettem, amit mond és amit üzen. Bármilyen hihetetlennek is tűnik nem kellett szó, nem kellett hang, nem kellett száj. Az idő megállt és mindent értettem. Nem is tudom igazán szavakkal leírni, mert ugye szó nem hagyta el a szánkat, mégis tisztán hallottam és értettem mit üzen. Ha szavakkal kellene kifejeznem valami ilyesmi lehetett az üzenet: Vigyázzak magamra, Mamára és mindenkire, ő most búcsúzik. Legyek boldog az életemben és nagyon szeret, bár egy kicsit fél, mert nem tudja, mi jön ezután. Nem volt más csak szív,  lélek és gondolat. Hazamentem és sírtam. Sírtam miközben mondtam édesanyáméknak, hogy papa költözni fog. Másnap korán reggel mielőtt még indultak volna hozzá a kórházba érkezett a telefon... Papikám az éjszaka elment. Ez a történet és amit átéltem, abban a pillanatban, abban az ajtóban biztossá tett abban, hogy az út, amit eddig ingoványosnak hittem, szilárdabb, mint azt valaha is képzeltem volna és igenis keressem a bizonyság köveit, mert rátalálok. Rátalálok a válaszokra. Azóta megannyi apró kavics építette fel bennem azt a szilárd meggyőződést, hogy a testünk mellett létező dolog a lélek. Sokan mondják, hogy kicsinek gyerekként ezt még tudjuk és érezzük, csak idővel a sok szabály, a rendszer és az elvárások miatt, valahogy elfelejtjük.
Egyszerűen csak meg szoktunk feledkezni arról, hogy mi is lakozik bennünk, mert alapjába véve  létezésünk ezen a földi világon agyvezérelt. Az agyunk úgymond fizikai része mondhatni egy függönyt tesz elénk (jobb esetben csak egy szúnyoghálót), hogy ne lássunk tisztán. Elfüggönyözi előlünk a valóságot épp úgy, ahogy reggelente a napfény elhomályosítja az esti csillagokat. Képzeljük el, mennyire behatárolt lenne a képünk a felettünk húzódó fehér paplanos kékségről, ha sose látnánk a másik oldalát a fényes pöttyökkel tarkított éjszakai eget. Utána lehet olvasni, hogy a tudomány is kimondja, hogy az agy bal oldali féltekéje felel a nyelvi és logikai részért. Ezen a részen alakult ki minden, ami a racionális dolgokért felelős. Itt alakult ki az a racionális tudat, amit egonak hívunk. Az ego pedig semmi mást nem tesz, mint korlátoz. Leszűkíti, sőt továbbmegyek, próbálja elrejteni előlünk az összes magasabb rendű természetfeletti dolgot. Csak azt engedi látni, amit a filtere átenged a szűrőn. Viszont abban a pillanatban, mikor ösztönösen kell cselekednünk, ez a szűrő valahogy kikapcsol vagy éppen nem működik. Ilyenkor mutatkozik meg egy jóval hatalmasabb erő. Olyan szituációkra gondolok, mikor a következőket mondjuk: "Megsúgta a hetedik érzékem" vagy "Valahogy tudtam mit kell tennem”... Például egy baleset előtti pillanatban is a másodperc tört része alatt kell dönteni. Hányszor hallani azoktól, akik átéltek ilyesfajta "élményt", hogy egy ilyen pillanatnyi döntés alatt három-négyféle verzió is hirtelen lezajlott bennük. Hogyan? Akár fél század másodperc alatt ennyi verziót sikerült átgondolni? Elég furcsa nem igaz? Pedig mégis megtörténik. Azért, mert a fizikai idő, ezen a síkon lelassul. Akárcsak az én esetemben, mikor az ajtóban visszafordultam. Ugyanez történt. Nem történik ilyenkor semmi más, mint a fizikai agyi gondolat teljes kizárása, ez az a pillanat mikor hagyjuk, hogy a függöny egy pillanatra felemelkedjen.

Érdekes, hogy a mai világban mennyire kettéoszlik a tudomány és a hit. Mintha nem férhetne meg egymás mellett. Mintha a megfoghatatlan nem lehetne a tudomány része. Pedig ez mennyire nem igaz. Nagyon is a része. Egyik a másiknak és másik az egyiknek. Amit mások varázslatnak, gyermeki képzeletnek, csodának vagy elképzelhetetlennek hívnak az ugyanúgy a tudomány része, csak egy magasabb síkon. Valamiért ebben a világban, ez a két dolog nem járhat egymás mellett. Vannak, akik hisznek a mennyországban és a lélek költözésében, a repülésében, vannak akik csak nevetnek ezen. Ha egy picit is vizsgáljuk ezt tudományos szempontból miért is ne létezhetne? Miért ne létezhetne akár tudományos szemszögből egy olyan dimenzió, amit nem látunk akár, mint egy „féreglyuk”
 vagy egy híd. Ha most szigorúan a tudományt követem 1935-ben két híres személyiség bebizonyította a féreglyuk létezését, amit azóta is nevük alapján (Albert Einstein és Nathan Rosen) Einstein-Rosen‑hídnak hívnak. Akkor miért is ne létezhetne az a bizonyos híd, amiről én beszélek. A híd, ami utat képez a halandó világ és az öröklét között. Ha a földön van gravitáció a másik dimenzióba miért kellene, hogy legyen? Miért ne tudnánk lebegni vagy repülni, mint ahogyan az űrben? Nem érdekes? Annyira furcsa ez a behatárolt fekete-fehér világszemlélet. De itt egy másik példa. A materialista világnézetű emberek fő kérdései közé tartozik a kommunikáció. - " Persze, ha van egy ilyen világ, amiről te beszélsz, akkor mégis ott hogyan beszél egyik ember a másikkal? Milyen nyelvet hasznának, hogy megértés egymást? " - mondják. Én azt mondom nem kell hozzá semmilyen nyelvezeti ág, sőt még az sem, hogy kinyissuk a szánkat. Párszor talán már kimondtuk a következőket vagy valamelyiket ezek közül a mondatok közül: " Meg sem kellett szólalnunk és tudtuk, hogy mire gondol a másik", "Nem kell mondanod semmit, kiolvasom a szemedből", "Jééé pont most akartalak hívni én is téged, ilyen a telepátia". Illetve Papikám és az én utolsó kommunikációm a saját bizonyságom erre. Nem volt se hang, se szó, mégis értettem minden egyes érzését, gondolatát, üzenetét. Ha ez itt a földön is működik még olyan emberek között is, akiknek igencsak le van eresztve az a bizonyos függöny, akkor egy sokkal másabb és magasabb dimenzióban miért ne lehetne ez a természetes kommunikációs forma. Ehhez szorosan kapcsolódik a gondolat. A gondolat ereje. A másik legérdekesebb kérdés. Mennyi éve próbálják vizsgálni specialisták, orvosok az emberi agyat. Azon belül is a gondolatot. A gondolat nem kézzel fogható, sőt nem tudják kimutatni a frekvenciáját sem. Agyi aktivitásról és hullámokról beszélnek, de ha valami már rezgést ad ki annak frekvenciája is van. Nem baj, ha nem jöttek még rá, de ez attól még egy létező dolog. Épp amennyire megfoghatatlan, annyira aktív. Most is éppen ahogy írok, nem beszélek a számmal, a fejemben beszélek gondolatok formájában, amit papírra vetek. Számomra ez is egy út volt, tisztázni, rendezni, szűrni és hallgatni a gondolatokra. Külön kell tudni rendezni azokat a gondolatokat, amelyeket az ego generál és azt, amit úgymond belső hangnak hívunk. Tudom ez is furának tűnhet, de hányszor van az, hogy mindig az első a helyes döntés. Az ember átrágja magát ezerszer a dolgokon, mégis valahogy az első belső megérzés volt az igazi. Ami valahogy gondolat és érzés formájában ránk tört. Valahogy a semmiből beszállt a fejünkbe és megszületett belőle egy gondolat, egy érzés, egy döntés. Próbáljunk erre a belső hangra figyelni és megtanulni meghallani. Próbáljuk meghallani, mert nagyon sokat és sokszor beszél ám. Ehhez az kell, hogy elhiggyük az ego hangjai sokszor fúrják. Meg akarnak győzni minket arról, hogy: "Te most ehhez fáradt vagy", "Neked ehhez nincs kedved vagy nincs elég időd", „Ha most nem alszol el reggel nagyon fáradt leszel”...végtelen ilyen mondtad van arra, hogy mit ne csináljunk és miért. Biztos van mögötte valami magyarázat. Persze. Mert neki az a legjobb, ha csak Ő van. Akkor minden egyszerű. Mindent magának akar és uralkodni akar, ezáltal eltakarva és elhallgatva minden magasabb rendű dolgot, ahol mi is irányítani és szárnyalni tudunk.

Összefoglalva mielőtt magam is belezavarodnék ebbe a szavakkal nehezen kifejezhető érzés- és gondolatvilágba, hogy én hol is járok ezzel a függöny dologgal, hát talán a legpontosabb válasz erre az, hogy: - Elindult felfelé. Át- át pillantva a feljövő háló alatt, olyan dolgokat veszek észre, amikre nincs magyarázat és szó szerint leesik az állam. Igazán hiszek abban, hogy igenis létezik. Létezik egy hatalmasabb erő, egy teremtő erő, ahonnan származunk és ahonnan az egész univerzum származik. Az életünknek van feladata és van célja. Ez sok embernél más és más, attól függően, hogy mit kell megtanulnia. Igen. Tanulnia és fejlődnie. Elsősorban azonban, ami mindenki életében azonos az a szeretet. A cél, hogy szeressük önmagunkat és másokat. Manapság ebben az eltárgyiasult világban az a fontos, hogy kinek milyen hiper-szuper high-tech szerkezete van. Nem tagadom némelyik nagyon hasznos és jó kis találmány. Fantasztikus dolog, hogy például egy okostelefonnal mennyi mindent elérhet az ember. De! Átestek az emberek a ló azon oldalára, amikor a tárgyak lettek a vágyak és a célok, fontosabbak még az embereknél is. Mikor hamarabb ragaszkodik valaki vágyként egy új tévéhez, egy új telefonhoz, mint a szeretteihez. Mikor egy esti vacsora nem telhet el anélkül, hogy ne nyomkodnánk valami szerkezetet ahelyett, hogy megélnénk azt a ritka pillanatot, mikor mindenki együtt és otthon van. Az a cél, hogy gazdagok legyenek, hogy legyen egy luxus lakásuk, telis-tele jobbnál jobb technikai kütyüvel, menő autóval és akkor, na akkor hú de nagyon jó lesz minden. Igen nagyon jó lesz, úgy nagyjából… három, három és fél percig, amíg leülnek egyedül a méreg drága lakás, méreg drága kanapéjára és rájönnek, hogy menyire egyedül is vannak. Nagyon jó dolog, ha van valamid, de egy centet sem ér, ha nincs ott az, akivel megoszthatnád. Ha nincs ott az a valaki, akinek adhatsz belőle, hogy ketten osztozzatok mindenen. Ketten osztozni valamin dupla annyit ér, mint egyedül. Tehát elsősorban a szeretet legyen a cél. Szeretni és szeretve lenni. Emellett aztán jöhet minden egyéb körítés, ami hozhat magával jó pár felejthetetlen pillanatot és akár egy nagyon magas színvonalú anyagi egzisztenciát is.
A jövő kövei még előttem is a homályban bujkálnak, de abban biztos vagyok, hogy még nagyon sok meglepetést és választ tartogatnak nekem a kérdéseimre. És ha igazán tiszta szívvel keresem a válaszokat és azt szeretném, hogy a függönyöm felemelkedjen, akkor fel fog emelkedni és akkor aztán, határ a csillagos ég.

Álom az álomban

Az álmok rejtélyesek és kifürkészhetetlenek. Van, hogy a fellegekig repítenek minket, de van, hogy a leggonoszabb szörnyet veszik elő a szekrény leges legmélyéről. Valaki emlékszik rájuk reggelente ébredéskor, valaki cseppet sem tudja hol járhatott az éjszaka. Azt mondják, hogy semmi probléma nincs azzal, hogyha az ember álmodik, hiszen ez is egyfajta agyi reakció. A tudat és tudatalatti megannyi információ morzsája, amikor mélyen alvásban, mély helyekről törnek elő belőlünk érzések, teóriák, félelmek, emlékek és ki tudja még mi minden. Azt mondják ha ügyesek vagyunk, az álmok irányíthatóak is. Ha mélyen beleássuk magunkat a témába és tanulunk, akkor akár a segítségünkre is lehetnek. Hát én ezt nem tudom, mert még nem próbáltam. Én csak azt tudom, amit átélek. Az utóbbi időben nagyon kezdtem belefáradni abba fizikailag és lelkileg is, hogy valamitől az agyam nem képes leállni még éjjel sem. Nagyon könnyen elalszom azzal nincsen gond, mégis éjjel, főleg a hajnali órákban most már majdnem három hónapja folyamatosan álmok gyötörnek. Azért írom a gyötörni szót, mert itt már nem számít, hogy az álom maga rossz vagy jó, ez már túllépett ezen a szinten. Ez már az a szint, ami folyton kimerültséget és fáradtságot okoz illetve okozott. Az egyik legijesztőbb élményem az "Álom az álomban" volt, amikor is négy szintet jártam meg. Álmodtam valamit amiben tudtam, hogy ez csak álom és felkeltettem magam, ami szintén egy álom volt és így tovább. A valódi ébredésem pillanatában, pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy most mi is az álom és mi is a valóság. Húsz másodpercig ültem az ágy szélén és kapaszkodót kerestem, hogy ez most ahol vagyok vajon az álmom vagy már felébredtem és amit látok, hallok, tapintok, érzékelek az a szilárd valóság. Rémisztő volt.
Olyan valóságosak néha az álmok, de kivétel nélkül nem mások csakis téveszmék. Neurális és idegi természetű fantazmagóriák, amelyeket az agyam hoz létre. Téveszmék én tudom, de akkor azon az éjszakán a testem és a lelkem nem tudja. Amikor az éjjeli vetítés elindul és az agy benyomja a lejátszás gombot a film elkezdődik.
Ebben a filmben, ebben a realisztikus álomban a test és a lélek ugyanazon dolgokat éli át, mintha valóban meg is történne. Akkor és abban a pillanatban nem tud a testem különbséget tenni álom és valóság között, csak érzékel és ezt továbbítja a megfelelő helyre. Ezért van, hogy reggelente ennyire kimerülve ébredek, mert olyan mintha az egészet valóban megéltem volna.

Hétvégén viszont rájöttem, hogy miért teszi ezt velem a fejemben rejlő titokzatos varázsgömb. Azért, mert nem figyeltem és figyelek  magamra eléggé. Mindig minden és mindenki fontosabb a listámon, mindenki előrébb van,  mint én saját magam. A saját érzéseim, gondolataim és az összes aznapi információ halmaz, mind-mind oldalra vannak söpörve, amelyeket napközben fel kellett volna dolgozzak. Ezért van az, hogy éjjel ezeket a teli írt lexikonokat valahogy megpróbálja az agyam által megbízott vezér őrnagy elrendezni és arra a könyvespolcra tenni ahová valóak,   mindezt álmok formájában. Úgyhogy most mindennap szánok magamra időt, ha fáradt vagyok akkor is. Időt szánok az érzéseimre, a gondolataimra és próbálom őket a helyükre pakolni én magam, tudatosan. Hiszen, ha én rendben vagyok lelkileg és fizikailag is, az jó hatással van a környezetemre is. Ezáltal még többet tudok adni a környezetemnek, mint most.
A javulási folyamat elkezdődött. Még mindig álmodok, de már nem riadok fel éjszakánként kétszer vagy háromszor, kifejezetten az órára kelek fel és ez csak a kezdet. Ez egy újabb tanítás nekem arról, hogy ebben a rohanó világban ne hagyjam elveszni saját magam. Ne hagyjam, hogy az egóm meggyőzzön arról, hogy már pedig te fáradt vagy már pedig neked rég aludnod kellene ahelyett, hogy kicsit törődjek a gondolataimmal, az érzéseimmel. Nincs fontosabb annál, hogy törődjünk a saját belső világunkkal, mert akkor gyúlnak fel igazán a fények. És ezek azok a lámpások, amelyekkel másoknak is fényt és melegséget vihetünk a szívébe még a leghidegebb és legkomorabb órákban is.

Színpompás viselet

Napjainkban annyira divatos, hogy megszabjuk melyik szín melyikhez illik és passzol. Megfelelni a divatnak, az elvárásoknak, az embereknek, hogy meg ne szóljanak minket az utcán. A tévéből, az újságokból szinte elárasztanak minket azok a műsorok, ahol bemutatják és elmondják, hogy ez a felső az a nadrág mivel és hogyan hordható, mert csakis így lesz stílusod. Egy külső, minket egyáltalán nem ismerő személy mondja meg, hogy mit kell felvegyünk ahhoz, hogy igazán önmagunk lehessünk. Persze nem zárkózom el teljesen, adhatnak tanácsot, ami sokszor nem is olyan rossz dolog, hogy kinek az alakjához esetleg milyen szabású ruha áll jól, de az teljesen más. Hétvégén tanultam valami nagyon-nagyon fontosat. Mint minden másnak, a színeknek is saját és más - más energiájuk van, ami tetszik vagy sem, hatással van ránk. Itthon Magyarországon, főként falun például sokszor az a szokás, hogyha valaki elhalálozik hónapokon keresztül csakis tiszta feketében gyászolják az elhunytat. Aztán az emberek csak csodálkoznak, hogy szegény asszony alig egy év után rögtön követte a férjét. A sok fekete annyira alacsonyra tette az energiaszintjét és az egész életkedvét, hogy szó szerint elgyengült  a teste és a lelke is. Másra sem volt ideje és kedve csakis az önsajnálatra, öngyengítésre. Tudom, hogy ez elég keményen és furcsán hangzik, de tényleg nagyon sokban hozzájárul a lelki és a testi állapotunkhoz az, hogy milyen ruhát viselünk nap, mint nap. Sőt továbbmegyek. Az sem mindegy, hogy ez a sötét, komor és elég erős lehúzó erővel bíró szín mennyire uralkodik el a mindennapjainkban, bútorainkban és az egész környezetünkben. Gyakran hallani azt is, hogy a fekete slankít. Nem szeretnék bántó lenni, de azért ha valaki 130 kilót nyom, az feketében is pont ugyanakkora, mint tűzpirosban. Korántsem apró cseprő különbség viszont az a tény, hogyha ez az egyén csak úgy virít egy tűzpiros ruhában, akkor nem is érdekel mekkora súlyú, mert egyszerűen csak azt veszem észre, hogy jó ránézni. A fekete lehangol és szó szerint elszívja belőlünk a ragyogást és a tündöklést.

Képzeljük el most azt a pillanatot, ahogy kisétálunk egy illatos, színpompás virágos mezőre. Ahogy ott állunk a természet csodájának közepén a látvány elragad minket. Bámulatos, ahogy ez a sok pompás szín különbözőségük ellenére, együtt kézen fogva milyen hihetetlen egységet és harmóniát alkotnak. A lila, a sárga, a piros, a kék, a fehér, a zöld....sok szín egymás mellett egyszerre, egy helyen, mégis annyira csodálatosak együtt, nem? Fantasztikusan szép. A hétköznapokban is vegyük magunkat körbe a színekkel. Ne legyünk szürkék, sem feketék, hanem éljünk. Éljünk és játszunk a színekkel magunkon is annak ellenére, hogy mit mond a tévében a divatszakértő megy-e a zöld a piroshoz és így tovább. A fő, hogy ragyogjunk és jól érezzük magunkat benne! Bátran-bátran a színekkel, hogy mi is annyira tündököljünk, akárcsak a virágos rét.

Gonosz Uralkodó

Annyira érthetetlen számomra, hogy mennyire mélyen eluralkodhatnak az emberen a félelem sötét hullámai. Mikor  valahogy sem a szív, sem a lélek, sem a józan ész még együttvéve sem olyan erős, hogy képes legyenek az egyént ébren tartani. Ébren tartani őt, két lábbal a földön állva. Annyira nehéz, hogy milyen eszközzel és hogyan lehet egy ilyen embert erősíteni. Erősíteni és meggyőzni őt arról, hogy ne hagyja, hogy a félelmei erősebbek legyenek az összes többi létező érzésénél. Mert az ár, amit ezért fizet túl nagy. Rányomja a bélyegét a döntéseire, anyagi helyzetére, kapcsolataira, szó szerint az egész élet útjára. Elindítva egy olyan elsöprő és semmit sem kímélő lavinát, ami kárt okoz önmagában és környezetében is. Olyan jó lenne, ha egyszer erre megtalálnám a választ és segíthetnék. Valamilyen úton módon csak egy picit odanyújtva a segítő kezemet megérezze azt, amit én érzek. Azt, hogy nem kell ennyire félni. Az nem baj, ha ez embernek vannak bizonyos dolgokkal, döntésekkel kapcsolatban fenntartásai, aggályai, de a félelem és a mások előtt való meghunyászkodás nem vezet semmi jóra. Keresem és keresem. Keresem a választ és a megoldást arra,  hogy hogyan győzhetném meg őt arról, hogy igenis a félelem az szinte csak egy fikció, nem pedig valós dolog. Egy olyan kitalált fikció, ami nem létezik. Félelem egy elképzelt dologtól ami esetleg bekövetkezhet, tehát még nem történt meg és nem is biztos, hogy egyáltalán meg fog történni. Ezt mind - mind az agyunk és az a sok - sok gonosz szűnni nem akaró hang hiteti el velünk odabent, amik felülkerekednek. Felülkerekednek a józan ész, a hit és a szív hangjai felett. Azt hiszem azt már értem, hogy mitől alakulhat ez ki. Hosszú évek folyamatos csalódása, bántása és szomorúsága válthatja ki azt a bizonytalanságot, mikor az ember inkább egy alamuszi kis egérré változik, majd bebújva a lyukba azért vacog, hátha arra jár a macska. Nem látja  a félelem borús fátylától, hogy a macska otthon se tartózkodik. Réges rég a többi Kandúr Bandival kalandozik a szomszéd városban. Az egér mégsem mozdul ki a lyukból, mert csak azt látja a szeme előtt, csak azt tudja elképzelni, hogyha most kilép azért a darabka sajtért, akkor megint csak fájdalomban lesz része. Ezért inkább éhezik, vacog és fél a saját kis menedékhelyén, látva hogy a többi egérke vígan lakmározik a sajtból. Hogyan mondjam el neki, hogy nyugodtan kijöhet és ehet ő is, ha úgy sem mozdul meg, hogy ott vagyok és fogom a kezét? Mivel győzzem meg, hogy nem lesz semmi baj, ha már többen vagyunk ott és többen fogjuk a kezét? Hogyan....?

Régi kis pajtás

Sok élethelyzetben kötődhetnek barátságok, mégis én úgy hiszem, hogy a gyerekkori vagy iskolai barát más, mint a többi. Ha a gyerekkori barátság kiállja az iskola és a felnőtté válás próbáit, akkor az egyik legszebb ajándék lehet a felnőtt életben. Egy olyan valós lélek kapcsolat, ahol nincs szükség semmilyen álcára. Mikor natúr valónkban smink és minden cicoma nélkül pont úgy szeretnek minket, mint ahogy a legdíszesebb napjainkon. Amikor a megértés és bizalom olyan kölcsön, hogy nem félünk még a legféltettebb titkainkat sem elásni a másik lelkének piciny kertjében, mert tudjuk hogy ott nyugalomra és csendre talál.  Egy igaz és őszinte barátság minél régebbi, annál kedvesebb. Akárcsak a bor, kiállja az idő múlását. Nem csak az örömben, a bánatban is osztozik velünk és nem fél semmikor sem segítő kezet nyújtani. Ehhez a kapcsolathoz nem feltétlen kell az, hogy naponta az ember találkozzon vagy telefonáljon a másikkal, mert ez a fajta lélekkapocs egy életre és örökre szól. Nem számít, hogy napok, hetek, hónapok telnek el, mert amint megszólal a telefon és meglátjuk a kijelzőn a régi kis pajtásunk nevét, az embert átjárja az a jó érzés. Az a jó érzés, amit csakis ez az ajándék adhat nekünk. 

Kopogtat a remény

Ma mindenkitől elköszön a február és vele együtt lassan a tél is. Holnap pedig új nap virrad. Egy sokkal melegebb, barátságosabb és reménytelibb nap lesz a holnapi. Az egyik kedvenc időszakom az évben, a tavasz eljövetele. A március mindig telis tele van csodával, varázslattal és reménnyel. A tavasz annyi kincset cipel a hátán, hogy alig győzzük majd kiválogatni őket. Az első igazán meleg napsugarak, az a fény, amitől úgy érezzük, mintha feltennének minket egy univerzumi óriás töltőre és csak szívjuk magunkba az energiát. Amikor nem csak a természet, hanem valahogy mi is újra életre kelünk. Kijövünk a kis odúnkból, ásítunk - nyújtózunk egy jó nagyot és hagyjuk, hogy az arcunkat bejárja a nap csillogó elixírje. Ahogy az állatok ledobják a nagy tavaszi vedlés során a komor és vastag téli bundájukat, úgy mi is megszabadulunk a télen felhalmozott testi és lelki bunda rétegektől.
Szépen lassan kibújunk a nagykabátból, a szőrme cipőből és jöhetnek a könnyebb, üdébb, lazább viseletek. Sok női háztartásban elérkezik a tavaszi nagytakarítás ideje. De ez a takarítás más, mint a többi. Nem csupán a lakást, a környezetet, a ruháinkat rendezzük át, nem csupán a virágokat ültetjük át, hanem a lelkünket is átrendezzük kicsit. Felkészülünk az újjászületésre, az új célokra, a nyári tervekre, mindenre, amit csak a tavasz hozhat nekünk. Újra közöttünk járnak majd a színek és a természet ránk borítja a legfinomabb illatú selyem köntösét. Egyszerűen minden életre kel.

Kifejezetten szeretem ezt az időszakot. Ehhez persze biztosan hozzájárul az a kettős láthatatlan erő, ami ilyenkor körbe vesz engem. Ugyanis nem akármilyen napon születtem. Pont azon a napon, amelyet a csillagászati évkönyvek a tavasz első napjának tekintenek. Március 21-én van az a pont, amikor a nap az éves látszólagos mozgása során a déli félgömbről az északira lép. Ekkor van a Föld északi féltekéjén a tavaszi napéjegyenlőség, amit a csillagászati tavasznak hívunk. A kettős erő, pedig úgy tevődik össze, hogy lassan 28 évvel ezelőtt, ennek csillagászati tavasznak a reggelén kaptam a nevemet az édesanyámtól, melynek jelentése: újjászületés. Ez a kettős erő meghatároz engem és biztosan ezért is várom ekkora energiával, ezt az időszakot. De nem csak nekem lesz a tavasz érkezése ekkora energiadózis. Holnap mindenkihez bekopog kivétel nélkül és mindenkire ráborul az a bizonyos selyemköntös. Viseljük örömmel és jó érzéssel.

Nyári tábor

Életünk során sok szép pillanatban lehet részünk, de kevés az olyan felemelő és euforikus időszak, amit úgy tartunk számon, hogy életem legszebb napja volt vagy életem legszebb időszaka volt. Mostanában egyre kevesebben vagyunk, akik elmondhatjuk, hogy rendelkezünk ilyesfajta élménnyel vagy emlékkel. Nekem hála az égnek van egy ilyen emlékem. Mai napig életem egyik legcsodálatosabb élménye azaz időszak, amiben 2008 év végén és 2009 év elején részem lehetett. Viszont ezzel az emlékkel kapcsolatban, sajnos olyan hibába estem, mint sokan mások. Nem úgy emlékezem, ahogy kellene, hanem visszasírom életem ezen időszakát és ez egy nagy tévedés a részemről. Újra és újra reménykedem benne, hogy még egyszer át fogom élni és igenis lesz rá lehetőségem. Aztán csalódnom kell, hogy mégsem. Ez a tévedés az igazi nyári tábor szindróma esete.

Kisgyerekként, iskolás korunkban volt részünk nyári táborokban az biztos. Mégis van egy, az első az igazi, ami megismételhetetlen. Az ember minden percét élvezi, "örök" barátságok kötődnek és olyan élményekkel gazdagodunk, amelyek felejthetetlenek. Minden percét, minden mozzanatát élvezzük. Aztán eljön a búcsúzás, közeledik az ősz és az iskola újra elkezdődik. Az első napokban-hetekben olyan friss még az élmény, hogy majdnem minden szünetet és szabad pillanatot ezen élmény felelevenítése tölt be. Aztán közeledik a tél és csakis arra gondolunk, hogy nem baj jövőre is lesz nyár és akkor is elmegyünk és minden olyan csuda jó lesz, mint idén. És várunk. Várjuk a következőt. Míg nem elérkezik. Elérkezik a várva várt pillanat,de valahogy mégsem érkezik meg. Ott vagyunk. A helyszín, az idő, szinte kivétel nélkül a gyerekek is ugyanazok, mégis az egész valahogy idegen lesz. Valahogy semmi sem az igazi még az újra látott "örök" barátok sem. Akkor és ott nagyon-nagyon csalódottak leszünk. El fog minket a szomorúság, mert megértjük. Megértjük, hogy az a nyár egyszeri volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Sosem lesz ugyanolyan többé. Aztán jó esetben a szomorúságot felváltja egy más érzés. Az egyik legnehezebb felismerés, ami ugyanakkor derűre int:
-Nem is kell, hogy újra megtörténjen. Pontosan attól volt varázslatos és különleges, mert más volt és összehasonlíthatatlan. Valaki egész élete során nem él át olyan felemelő és boldog percet, mint akkor gyerekként a nyári táborban. Épp ezért nekem is örülnöm kellene. Örülnöm, hogy évekkel ezelőtt átélhettem egy olyan felemelő időszakot, amire csakis boldog szívvel szabad gondolnom. Nem pedig negédesen, s úgy mintha elsiratnék valamit. Az életben igenis vannak ilyen egyszeri soha vissza nem térő időszakok. Hát ragadjuk meg őket! Éljük meg őket és emlékezzünk rájuk jó szívvel, mert ez is az élet egyik nagy csodája.

Úgy volt

Úgy volt a színpad a miénk lesz s körbe vesz minket a fény,
de úgy látszik ez a csillagos ég már csak az én lelkemben él.

Nem mondom hogy visszasírom hiszen miénk volt a legszebb pillanat,
ez a varázslatos el nem múló érzés, mi szívemben örökké megmarad.

S míg szívem egyszer meg nem szűnik dobogni, addig remél,
reméli, hogy e két lélek egyszer egy dalban, még újra együtt zenél.

Lángbegy

Egy dal.
Két film. 

Három szó: Feltétel nélküli szeretet!

Ezt a mesét hallottam a minap:

„Egyszer volt, hol nem volt…

Élt egyszer egy Lángbegy nevű apró sárgarigó. Lángbegy egyszerűen imádta a napfényt. Órákon át tudott sütkérezni a sugarakban. Ám amikor jött egy zivatar, a mamája szárnya alá bújt szomorúan. Kérdezősködött, hogy miért teremtett Isten olyan erős zivatarokat, hogy azok elvigyék a napfényt. A mamája rámosolyogva így szólt: - Egy nap majd meg fogod tudni, ha a fellegek felett szállsz majd. Na már most, a zivatarok csak jöttek, és jöttek...és a kis Lángbegy újra, és újra csak ugyanezt a választ kapta. Egészen addig, amíg egy hatalmas vihar nem érkezett és a mamája másképp nem válaszolt. Így szólt: - Szárnyalj fel a magasba, és lásd a saját szemeddel! Hát, a kis Lángbegy nagyon félt, hiszen a szárnyait is még alig használta. Mégis nekivágott a nagy ismeretlennek. Odafenn azonban nem válaszok várták, hanem villám, mennydörgés és süvítő szél. Majd' szétszakadt szegény. Már éppen úgy volt, hogy visszaküzdi magát, amikor hirtelen...áttört a felhőkön...és meglátta. Szebben, mint valaha. Abban pillanatban világossá vált: Nincs az a vihar, ami elvehetné a napfényt. Az mindig is ragyogott. Olyan örökkévaló, mint a szeretet a mamájától. Csak arra volt szükség, hogy a fellegek felett szálljon. „

Csodálatos! Ennél csodálatosabb érzés nincs a földkerekségen. Feltétel nélkül szeretni és szeretve lenni. Ehhez az igazi szeretethez két dolog kell. Hit és bátorság. A bátorságot nem olyan értelemben értem, hogy mennyire vagyunk merészek és elhívatottak. A bátorságot ez esetben úgy értem, hogy legyen elég erőnk és merjünk helyesen cselekedni. Helyesen akkor is, ha úgy érezzük, hogy odakint a legelszántabb szélvihar és orkán vár ránk. Amikor annyira szeretünk valakit, hogy érte keresztülsétálunk a legfélelmetesebb tájfunon is, mert mindent megtennénk érte. Amikor arra törekszünk, hogy a rossz napjait jóra cseréljük. Csak el kell engedni a félelmet és szabadnak lenni. Szabadnak akár az apró kis madár. Szabad volt és bátor. Bár a teste törékeny volt, mégis szembe szállt a legádázabb időjárással. Tudta, hogy a mamája sosem hazudna neki és hitt a szeretet erejében. Nem számított, hogy a legzordabb és legpusztítóbb villámcsapásokon kellett keresztül repülnie, ő csak repült és repült felfelé, mert tudta, hogy meg fogja látni a napfényt.

A napfény, ami nem más, mint a szeretet. Az élet varázslatos. Varázslatos, ha merünk igazán szeretni. Szeretni a szerelmünket, szülőt, gyermeket, rokont, barátot, lelki társat, magunkat, az életet vagy akár egy idegent. Nincs az a fondorlat, nincs az a rosszakarat, nincs a földön olyan cselszövés, amit ne győzne le a szeretet ereje. A szeretet mindent legyőz. Tárjuk ki a szívünket és engedjünk be a fényt! Higgyünk abban, hogy amikor az élet a leghangosabb és a legfélelmetesebb mennydörgéseivel is súlyt le ránk, akkor sem vagyunk egyedül. Mindig van egy apró fénysugár, egy kis fénycsóva, ami áttöri a legsötétebb falakat. Áttöri a legszorosabban átszőtt felhő rengeteget is. És akkor... ott. abban a pillanatban, bebizonyosodik. Bebizonyosodik, hogy a kismadárnak igaza volt: „Nincs az a vihar, ami elvehetné előlünk a napfényt! ”

Lábőrzők

Kényszerpihenő alatt az ember sok gyógyulási eszközt és módszert kipróbál. Két hét után állíthatom, nekem meg van a receptem lábujjtörés esetére. Elsőként szigorúan tartsuk be az utasításokat, amit az orvos kér tőlünk. Feküdjünk és csak akkor keljünk fel, ha igazán szükséges. Alkalmazzuk az általa előírt gyógyító gélt és kötést, amik a fizikai gyógyuláshoz hozzájárulnak. Ugyanakkor a lelki gyógyulásról és hogy a testünk minél hamarabb tudjon a regenerálódásra koncentrálni nekünk kell gondoskodni. A lelki gyógyulásban nem csupán az emberi kapcsolatainkban bízhatunk, hanem a házi kedvencek segítségében is. Rám ez a két kis tündérvirágszál vigyázott és mindennap őrizték a fájó, gyógyuló lábamat. Elképesztő és csodás, hogy ember és állat között milyen szoros lelki kapcsolatok kötődhetnek. Legyen szó kutyákról, cicákról, lovakról vagy az én esetemben a törpenyuszikról. Ez a két kis szeretetcsomag segített és segít nekem, nap mint nap gyógyulni, amit én jó sok simogatással és jutalomfalattal hálálok meg nekik. Találjuk meg a számunkra és az életvitelünknek legmegfelelőbb kis házi kedvencet, mert elképesztő mennyi kis apró csodás pillanattal gazdagítják az életünk mindennapjait.

Torz tükör

Egyre kevésbé bírom, ahogy a média manipulálja a világot, a társadalmat. Leginkább az időseket és a fiatalokat féltem. Az időseket azért, mert nekik szinte csak ez az egy csatorna maradt arra, hogy lássanak valamit is a világból. Sok esetben eleve magányosak, depressziósak és teli vannak félelemmel. Félelemmel, hogy a végállomás egyre közelebb van. S ahelyett, hogy a nyugdíjas éveiket élményekkel fűszereznék meg, inkább savanyúbbak lesznek. Ha naponta megnéznek akárcsak egy híradót is, a félelemérzet csak növelve van. Bezárkóznak, talán egy sétára sem mernek már kimenni az utcára, főleg szürkületben. Ezáltal még jobban be vannak szorítva egy zárkába és ez a magányosságukat csak növeli. Tény, hogy manapság nem szép világban élünk. De a médiának pont erre van szüksége. Pont ezt akarja elérni. Otthon beszorítják az embereket a falak közé és minél több manipulatív dologgal beférkőznek az elméjükbe. Aztán szinte észrevétlenül indulhat az átformálás. Minden egyes nap, valami tovább romlik. Romlanak az emberi viszonyok. Az emberek, akik egyre inkább falakat emelnek maguk köré, átformálódnak. Megváltoztatják a nézeteiket, értékeiket, kapcsolataikat. 

A fiatalok elé pedig egy olyan torz tükröt tesznek, amiből csak az látszik, hogy lehetnek igazán valakik az életben. Egyszerű a recept úgy kell kinézni, mint a kirakat babák vagy a médiában szereplő "sztárok". Semmi más nem számít csak a külső. Nem számítanak az értékek, nem számít, hogy valaki tanult-e, nem számít, hogy a belső énje ragyog, csak az, hogy mit mondanak a számok. A számok a derék, a csípő és a mell körül, no meg persze makulátlan ragyogó arc. Csak ezekkel érheted el a boldogságot, a sikert, a szerelmet. A sok manipulatív külsőség miatt elveszett belőlük az önkép, az őszinteség. Ezáltal nem barátságok és szerelmek kötődnek, hanem érdekkapcsolatok. Akár egy új ruhadarabhoz, úgy állnak a másikhoz.

Belép a boltba. Nézelődik. Megnézegeti egyiket, másikat, majd bevisz egy-kettőt a próbafülkébe. Felpróbálja őket és nézi magát a tükörben. Forgolódik. Oldalról, elölről, hátulról szépen végigméri magát és azt mondja: Igen, ez lesz az. Hát magával viszi. Másnap, harmadnap és pár hét elteltével csak úgy ragyog a külsője. Úszik a dicsérő szavak lágy hullámain és úgy tűnik, minden rendben van. De meddig is? Az idő elteltével eltűnik az újdonság varázsa. Egy-két mosás után, pedig valahogy már a színe sem az igazi. Ennyi elég is. Elég ahhoz, hogy elfelejtse mennyire szerette ezt az új kis darabot. Hát mit csinál? Eldobja. Eldobja és megy a boltba egy új textilért. Hát valahogy így működnek a mai kapcsolatok, főleg a fiatalok között. De kérdezem én, hová vezet ez? Félő, hogy tíz vagy húsz év múlva mennyire deformálódik el ez a generáció. Mennyire torzulhat még el ez a tükör, amit most eléjük tartanak és honnan érkezik majd a segítség?
Érkezik?

Frontvonal

Életem talán egyik legnagyobb feladata elé nézek.

Már mocorog bennem jó ideje a kérdés, hogy mi is az én legnagyobb problémám. Mi az a dolog, ami nem hagyja, hogy igazán önmagam lehessek. Ami odabent sokszor marcangolja a lelkem és nem enged a szorításból. Persze az is egy nagyon nagy dolog, ha az emberben már megfogalmazódott a gond és tisztában van a probléma gyökerével, de az én helyzetemben ez most már nem elég. Cselekednem kell, különben semmi változás nem fog beállni az életemben.
Egy számomra különlegesen fontos személlyel beszélgethettem az elmúlt héten. Szó szerint megállt körülöttünk az idő és csak mi voltunk. Mi ketten és a nyílt, őszinte gondolatok, érzések. Lelki utazásunk során jöttem rá arra, hogy mennyire igaza van. Eddig is tudtam, mégis hogyha valaki más mondja szemtől-szembe, pláne szívtől-szívig, akkor hat csak igazán. Egy megerősítést kaptam, hogy nem járok rossz nyomon és igenis menjek tovább. Nyomozzak és kutassak tovább és elérem a célom. Küzdjek meg saját magammal és a megfelelési kényszeremmel.

Igen. Ez a legfőbb problémám, amit ugyanakkor nem értek. Egyszerűen nem értem a bennem lévő kettősséget. Hogyan férhet meg bennem két ennyire ellentétes dolog? Egy harctéren állok, ráadásul nem is akárhol. A frontvonal kellős közepén. Az egyik oldalon sorakoznak fel, a nem foglalkozom mások véleményével, és hogy ki mit gondol rólam hadtestület katonái. A másik oldalon pedig, a tökéletesen meg akarok felelni mindig, mindenkinek és minden elvárásnak katonasereg. De hogyan? Hogyan lehet ennyire intenzíven meg bennem mind a két oldal? Milyen furcsa kettősség ez? Hát ezek után aztán ne csodálkozzak azon, hogy valami nem stimmel velem. Naponta mind a két oldalról ágyúznak, bombáznak, nyilaznak, hát még jó hogy nincs itt béke. Különösebben sosem érdekelt, hogy más mit gondol rólam, mégsem bírom ki, hogyha valakinek valami baja van velem. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy vannak emberek, akik nem kedvelnek, sőt tovább megyek. Nem tudom elviselni, hogy szélsőséges esetben még rosszat is akarnak nekem, annak ellenére, hogy én nem tettem semmit. Semmi rosszat. Nem is ismerem őket igazán, ők sem engem. Sosem bántottam őket, mégis újra és újra olyan fondorlatokban mesterkednek, hogy nekem rossz legyen és engem rossz fényben tüntessenek fel. Rossz fényben, pláne számomra fontos emberek előtt. Én meg újra és újra, azért marcangolom magam, hogy ezt megcáfoljam? Hát elég legyen ebből! El kell fogadjam a következő tényt/tényeket: Nem kedvelhet, nem szerethet mindenki! Nem lehetek mindenkinek szimpatikus! Nem felelhetek meg minden elvárásnak! Nem vagyok tökéletes! Nem lehetek mindenki számára a numero uno! Nem teljesíthetek minden területen csillagos hatosra! Mégis ezt várom el magamtól. Ez már talán túlmegy egyfajta maximalizmuson, ezért is hívom kényszernek.

Nos eljött a cselekvés ideje! Ideje felvennem a legfényesebb páncél ruhámat és kimenni harcolni. Ki a harcmezőre és küzdeni. Napról-napra megküzdeni mind a két oldallal. Hiszen a béke, valahol úgy érzem, a két sereg között van. Hiszen az sem jó, ha nem foglalkozom senkivel és semmivel, illetve az sem, ha mindennek és mindenkinek meg akarok felelni. A megoldás az aranyközépút. Halljam meg mások véleményét és ha úgy érzem nyugodtan mélázzak el rajta, de elsősorban ne nekik akarjak megfelelni, hanem csakis saját magamnak. Ne azzal foglalkozzak, hogy másnak tetszik- e az, amit csinálok, szeretik- e hangomat, csakis azzal foglalkozzak, hogy én nekem mi tetszik. Az én lelkemnek mi az, ami jó. Hát ezek a napok jönnek most. Háborús napok. Úgy kell harcoljak, hogy mire eljön a napnyugta úgy érezzem, a mai nap is mindent megtettem. Mindent megtettem azért, hogy béke legyen, úgy várva a holnapot, hogy teli legyek erővel és reménnyel. Úgy várva a holnapot, hogy sose felejtsem el: Nem a páncél erősíti a lovagot, hanem a lovag erősíti a páncélt!!!

Járatlan út

Ítélkezni a legkönnyebb.

Megítélni, pálcát törni a másik felett, annyira egyszerű. A másikban megtalálni a hibát és rosszat mondani róla az a legkönnyebb út. De ezzel elsősorban nem őt bántjuk, hanem saját magunkat. Egy alattomos, fertőzött ital. A belsőt és a környezetet egyaránt pusztítja. Látszatra lehet, hogy ízletes és csalogató, sőt az elején tán még üdítő és finom is, de hosszabb távon az egyik legkeserűbb íz, amit emberi száj érzékelhet. Sokkal könnyebb beállni a sorba és az előre kitaposott úton haladni ezzel a fertőzött itallal a kezünkben. Hamarabb elfogadnak, ha mi is olyanok vagyunk, mint a többség. A többség, akik napról napra a kitaposott úton haladnak és egyre fertőzöttebbek. Hát ideje gyógyulni! Merjünk máshol járni, mást inni és másmilyennek lenni.

Valahogy korábban sem jártam teljesen az előre kitaposott ösvényen. Mindig valahogy mellette bandukoltam és inkább szemlélődtem, olykor - olykor belelépve egy-egy lábnyomba, de pár éve teljesen más lettem. Merek! Merek, akár egyedül is az ismeretlen úton járni. Egy ismeretlen, járatlan úton, ami tele van akadállyal, szúrós bogáncsokkal, amik megsebeznek. Az úton,  ahol újra és újra megmérettetem magam. Ez az ismeretlen rávilágít az erősségeimre, a gyengeségeimre és ezek alapján formál engem. Merek más lenni és ezt nem elrejteni vagy szégyellni. Ránézni másokra, családtagra, barátra vagy akár egy idegenre az utcán és nem végigmérni, kritizálni, hanem a jót keresni. Ez egy ilyen világban, mint a mai nagyon, de nagyon nehéz feladat, mégis annyira jó. Jobb nekem és jobb nekik. Azért nehéz, mert az eleve ok nélküli ítélkező és ujjal mutogató emberi tömegnek még okot is adok. Okot adok arra, hogy még többen mutogassanak rám, akár legyintsenek rám, hogy mennyire naiv vagyok. Hát tegyék és higgyék. De nekem nagyon jó ez így. Szinte élvezem, néha talán már mosolygok is.
Nem. Nem ment el az eszem. Nem ejtettek a fejemre, csak megtanultam másnak, de nem kívülállónak lenni. Nem tartom magam tökéletes embernek, félreértés ne essék. Szerintem tökéletes halandó ember nem létezik és nem is kell, hogy létezzen. Csupán törekszem arra, hogy jó legyek, s  az idő haladtával egyre jobb és jobb ember legyek.
A legjobb érzés, hogy évek elteltével azt látom, hogy nem egyedül sétálok ilyesfajta ismeretlen ösvényeken. Mások is vannak körülöttem. Egymás mellett járunk mi, egymásnak jót adva, de nem egy úton. Mindenki a saját útján. Mi, akik merünk. Merünk szeretni, merjük a jót keresni másokban, merünk „közhelyes” mondatokat használni és merünk másmilyennek lenni. Remélem, hogy mindennap egy újabb gyógyulni vágyó lelket vélek majd felfedezni a saját járatlan útján.

Közhely

Nem szeretem ezt a szót. Elveszi tőlünk. Sok esetben elveszi tőlünk az igaz, őszinte szavakat és érzéseket. Korábban úgy éreztem nem mindig mondhatom ki azt, amit érzek, mert le vagyok kezelve, hogy ez mennyire közhelyes. Ha az ember azt mondja a másiknak, hogy Szeretlek, az csodás. Aztán, ha ezt elmondja évek alatt akár mindennap egy idő után a környezete által rá van húzva a közhely lepel. Ez olyan nagy hiba! Miért ne mondhatnám el minden áldott nap a szívemben különleges helyet elfoglaló embernek, hogy mennyire szeretem, ha egyszer ez így van. Korábban sem nagyon érdekelt, manapság pedig szinte egyáltalán nem, hogy a körülöttem lévő emberek, akár idegenek megszólnak, elítélnek, kritizálnak. Azt, hogy a szívemben mi is van igazából, azt csak én tudhatom, ha pedig más számára ez „közhelyes”, az nem nekem rossz. Sőt kívánni tudom, más is tapasztalja meg mennyire csodálatos, ha ilyen szavakat valódi érzésekkel mond ki az ember. Bátran legyünk „közhelyesek”.

Itt van a mai nap. Valentin nap, Bálint nap, Szerelmesek napja. Mindenkinek mást jelent. Nekem nagyjából semmit. Eddig sem ünnepeltem és ezután sem fogom. Hogy miért? Na, most leszek ám igazán „közhelyes” sokak számára, de ezt érzem és nem titkolom. Nekem a szeretet ünnepe, a karácsony. A szerelmemmel való ünnep, pedig az évfordulónk, illetve ha jobban belegondolok minden áldott nap. Minden egyes nap, amit együtt tölthetünk a földi életünk során, ajándék és ünneplésre méltó. Minden pillanat ünneplésre méltó, amikor el tudom mondani neki mennyire szeretem és ha ezerszer kellene újra döntenem, akkor sem döntenék másképpen, akkor is őt választanám. Ezzel szemben persze nem ítélem el azokat, akik készülnek a február 14-re, hiszen másoknak lehet, hogy ez a nap a legfontosabb. Hát készüljenek bátran! Bátran, nem törődve azzal, hogy mennyire lesznek mások számára „közhelyesek”!

A jelen csodái

Az idő. Az idő egy nagy csapda mindannyiunk számára. Manapság az emberek túlnyomó többsége túl sokat időzik el a múltban és a jövőben, ahelyett hogy megélné a jelen szépségeit. Úgy képzelem el az életet, mint egy vonatot. Egy vonatot, ami halad a számára kijelölt úton. Nem tudni meddig megy, de nekünk addig van időnk nézni a tájat, amíg a vonat el nem ér a végállomásig. Mégis valahogyan némelyik ember nem ott foglal helyet a vonaton, ahol kellene. Elképzelésem szerint három kocsi halad velünk az úton. A múlt, a jelen, és a jövő kocsija. Mégis olyan, mintha nekik a jelen kocsija hiányozna. Ülnek a múlt és a jövő kocsiját összekötő piciny szakaszon, azon a pici zeg-zúgon, ahol a szerelvények összekötődnek. A baloldalán a múltja. Jobb oldalán a jövője. Be van szorítva e kettő közé. Szinte csak ezt a két világot látja és az orra előtt lévő tájból alig lát valamit. A két kocsi leárnyékolja az adott pillanat szépségeit. Nem látja a csodákat. Úgy halad végig az idővel, hogy alig lát a világból valamit is. Ahelyett, hogy felkelne és elhinné, hogy igenis van egy harmadik kocsi is. Az ő számára is létezik a jelen kocsija, ahol bátran nézelődhet. Hiszen ebben a szerelvényben élünk ma. A tegnapot, a múltunkat átírni már nem lehet. Elképzelésünk lehet a holnapról és kell is, hogy legyenek céljaink, hogy mit szeretnénk elérni az életben, ez így természetes. De nem szabad folyton siratni a múltat és egy elképzelt álomvilágban reménykedni. Majd akkor leszek boldog, ha sok pénzem lesz és akkor elmehetek ide és oda. Megvehetem ezt és azt. Majd ha végre rám talál az igaz szerelem, na majd akkor leszek igazán boldog... Akár a sivatagban lévő homokszemek, megszámlálhatatlanok. Megszámlálhatatlan álomképek sorozata, hogy mitől leszek majd boldog a jövőben. Tévedés!

 
Most kell, hogy boldog legyek! Ma és ebben a pillanatban! Ha mindig csak az elképzelt világot várjuk, akkor elsiklik mellettünk az élet. Az egész vonat utunk során nem látunk mást csak azt a pici sávot, ahelyett hogy felkelnénk és jól körbenéznénk. Mindenfelé. Egy ekkora látószögben sokkal több apró csodát észreveszünk, mint abban a kis zegzugban, ahol beárnyékol minket a múlt és a jövő szerelvénye. Szánhatunk időt a múlt szerelvényének söprögetésére, a jövő kocsijának díszítésére, de berendezkednünk a jelen szerelvényében kell. Kell, hogy foglalkozzunk a múltunkkal és készüljünk a jövőnkre, de élnünk a jelenben kell. Minden egyes napnak meg vannak a maga csodái, csak észre kell őket venni. Egy kis hűsítő szél a forró nyári melegben, egy madár hangos éneke, ahogy a tavaszias illatfelhőben fürdik, egy kellemes derítő napfény, ami beborítja az arcunkat a téli hidegben. Egy érintés, egy mosoly, egy ölelés egy rég nem látott szerettünktől, egy dallam, egy illat, egy…. Végtelen tenger, végtelen csodákkal, ez az életünk. Leljük meg örömünket mindenben, amit csak a jelen pillanata adhat nekünk, mert a vonat halad és nem áll meg. Illetve, de. Megáll. Megáll a végállomáson. Nekünk pedig csakis addig van időnk. Időnk, hogy csodáljuk a tájat.

Kényszerpihenő

Sokszor nem értjük, miért történnek velünk rossz dolgok, például akár kisebb balesetek. Elég egy rossz mozdulat, egy hibás döntés vagy az én esetemben egy félresiklott, megcsúszott lépés. A pillanat tört része alatt meg van a baj. Elég ez a rossz mozdulat és az addig hibátlanul működő testünk törékeny, sebezhető gyenge felületté válik fájdalmakat húzva maga után.

Sokan elkezdik a” mi lett volna ha” mondatok végtelenített változatát. Abba a hibába esnek, hogy ezerszer visszapörgetik magukban a pillanatot, mint egy videó felvételt, hogyha akkor abban a pillanatban jobban figyelek, akkor ez nem történik meg. Ha nem sietek ennyire és megvárom a zöld lámpát, akkor minden másképp alakul és sorolhatnám. Ám ilyenkor nem a testük gyógyulása felé vezető úton sétálnak. A megsebzett test mellé választanak maguknak egy lélekromboló utat is. Teljesen más oldalról kell megközelíteni egy ilyen balesetet. Én is ezt teszem.

Lefuttatom a fejembe a végtelennek tűnő „mi lett volna ha” mondatok sorozatát, de másképpen. Mi lett volna, ha nem esem el és később egy sokkal durvább baleset ér? Mi lett volna, ha most nem az ágyban lennék, azzal törődve, hogy meggyógyuljak, hanem még jobban leamortizálnám magam a hétköznapi teendőkkel? Úgy fogom fel, hogy valami sokkal nagyobb bajtól óvtak meg. Ezzel a kisebb balesettel, ami ugyan fájdalommal és kellemetlenségekkel jár, megóvtak egy sokkal nagyobb és fájdalmasabb dologtól. Kényszerpihenőre fogtak. Szigorú fekvés és türelem a gyógyuláshoz. Ez szükséges most.
Ez az út, az én utam, ami gyógyír a sebes testnek és építő a léleknek!

Villámlátogatás

Bár az igazi randevút egyelőre nem sikerült megszervezni, de egy piciny villámlátogatásra volt idő.
Az előző bejegyzésemben (Palota) leírt pusztuló szoba. A hangom szobája. Hát ott jártam. Ott tettem villámlátogatást. Mit is mondjak, érdekesen telt. Mint amikor valamit nagyon vár az ember, régóta ki van éhezve a pillanatra, és amikor megtörténik, valami még sem kerek. Valami hiányzik. Valami nem működik. Nem feltétlen rossz az élmény és csalódás, de valahogy nem is igazán jó.

Beléptem és örültem. Örültem, hogy ha csak egy rövid időre is, de végre újra itt lehetek. A látvány nem volt épp kellemes. A kicsit dohos, poros levegő ölelésében egy – két leszakadt polc árválkodik, a fal pedig szürkévé vált. Ahogy lépkedtem a szoba közepe felé a lábam folyton megbotlott a padlón heverő eszközökben. Ott volt minden szétszórva. Minden eszköz, ami csak a renováláshoz szükséges. Összegyűjtöttem majd a szoba egyik sarkába helyeztem el őket. Bár a kezembe vettem valamennyit, mégsem sikerült tennem semmi látványosat, maradandót. Megkapargattam a felszínt, a leomló vakolatot, kiszellőztettem, de nemhogy a színkeverésig még az alapozásig sem jutottam el.  Akkor tudatosult bennem, hogy ehhez bizony több idő kell. Ez nem egy ötperces felújítás lesz. El kell fogadni a tényt, hogy ahol régen jártam, nem fog öt perc alatt visszaváltozni és újra tündökölni. Amit hagytam lepusztulni, annak idő kell az újjászületéshez is. Egy villámlátogatással nem sokat értem, maximum annyit, hogy felmértem a helyzetet. Ez is valami. Megtettem az első lépést és ezek után jöhet a tervezés. Meg tudom tervezni, hogyha legközelebb idelátogatok, akkor mi a dolgom és szépen módszeresen, lépésről - lépésre csinosítok ki mindent. Bár itt van előttem az összes szerszám, ami kellhet, de ez nem elég. Nem csak kézzel fogható dolgokra van szükségem. A belső eszközeimre is szükségem van. Kitartásra, akaratra, de főként türelemre. Türelemre magam felé és a szobám felé. Nehéz lesz, de ez az egyetlen út, ami elvezethet a célig.
Hajlamosak vagyunk mi emberek a felismerés után rögtön a katarzist várni, nem igaz? Pedig ez nem így megy. Ha képes voltam heteken keresztül, hónapokon át hagyni, hogy ez a szoba lepusztuljon, mert mindent a kötelezettségek alá rendeltem, akkor nem várhatom el, hogy rögtön pár nap alatt minden helyreálljon. Ahogy a pusztuláshoz, úgy a renováláshoz is hetekre, sőt akár hónapokra van szükség. Nem számít. Ki fogom bírni! Annyira látom magam előtt a célt, a felújított kis szobámat, hogy képes leszek küzdeni. Minden eszközzel azon leszek, hogy meg is tudjam valósítani azt, amit most még csak vizualizálva látok.

Következésképpen:
Sokkal több randevúra lesz szükség magammal és a hangommal, mint ahogy azt korábban elképzeltem. Talán nem is baj, hogy így alakult. Hiszen minél több időt hagyok az ismerkedésre, annál jobban össze tudnak hangolódni. Annál jobban meg tudják mutatni, hogy mi is az, amire valójában képesek együtt.

Palota

Úgy érzem bezártak.
Bezártak egy kötelezettségekkel teli óriási nagy palotába és nincs kiút. Nagyon sok emelet, rengetek szoba és lépcső. Minden helységben egy-egy feladat és hiába futok, hiába sietek, hogy a napvégére végezzek, valahogy újra megtelik és nincs elég időm. Nincs elég időm magamra. Pedig csak pár órát szeretnék és egy üres szobát. Egy üres szobát feladat nélkül.

Ezt a helyet keresem a palotában hetek óta, mégis csak bolyongok. Megyek a folyósok, lépcsőkön le és fel ide-oda, de bármelyik ajtón is lépek be az foglalt. Ott és akkor nem lehet. Majd később. Bármelyik kis zeg-zúgban is úgy tűnik, hogy helyet találok, csalódottan fogadom, hogy most ott sem alkalmas.  Még nincs itt az időm, még több türelem kell. A türelmem viszont úgy érzem elfogyott és frusztrált lettem. A lelkem apró kis szobái kezdenek elkopni. Apró kis szobák ezek, amelyek kapcsolatban állnak egymással, s ha az egyik szobában elindul a lavina, azt a többi is megérzi. Bár mindegyik szoba más és más - különböző berendezés, eltérő színek, változatos illatok - mégis ezek együtt alkotnak engem egésszé. Ezekkel a szobákkal vagyok teljes. Hetek óta próbálgatom a felújítást. Egy kis festék ide, egy újabb bútor oda, de bármelyik pici szobát is festem ki, rendezem át, pár nap múlva újra elkopnak, szürkülnek. De vajon miért?

Rájövök. Hát persze.
Nem azzal a szobával foglalkozom, ahonnan elindul a méregfüst. A méreg, ami hatással van az összesre, akár egy terjedő penész vagy egy erősebb hatású savó, ami ha elindul marja mindazt, ami az útjában áll. Ebbe a szobába kell bemennem, ott kell felújítanom és rendet raknom. Vajon melyik szobából ered ez az erő, ami akár még a legcsodálatosabb színű szobámat is képes szürkére mázolni? Miért kérdezek, hiszen tudom a választ. Nagyon is jól tudom.

Ez a szoba, a hangom szobája. Belépek.

Olyan mintha ezt a szobát porig bombázták volna és nem lenne ott más csak egy sivár terület. Por van, hamu és szürkeség. Sürgősen tennem kell valamit, mielőtt a többi szoba is megfertőződik. Be kell tapasztanom a rést, amin keresztül ez a méreg átszivárog. A rést, ami komoly és maradandó károkat okozhat. Aztán meg kell szüntetni a méregfelhőt. Ehhez nem kell más, mint idő. Kell, hogy legyen idő arra, hogy a lelkem ezen szobája  - s általa a többi is - újra tiszta legyen. Színt kapjon, berendeződjön. Kell egy randevú. Egy randevú magammal, amit nem lehet lemondani. Egy hely a palotában, ahol csak én vagyok és a hangom. Nincs megfelelési kényszer, nincs elvárás, nincs semmi. Csak én, a hangom és a tér. A tér, amit megtöltök érzésekkel, energiákkal és felszabadulhatok. Szárnyalhatok. Talán ott és akkor sikerülni fog ezt a szobát életre kelteni.

Csalódás

Fájdalmas.

Fájdalmas, ha egy barátban vagy ismerősben csalódnunk kell. Fájdalomként érint, hogy az eddig őszintének hitt szavakat csak egyfajta látszat irányította. Félrevezetés, hazugság, vetítés. Értetlen vagyok. Elkapnak a negatív érzések, gondolatok. Vajon mióta tart ez? Az egész az elejétől kezdve átverés? Az nem lehet! De akkor miért nem láttam én ezt már sokkal korábban? Vajon minden csak egy kitalált mese vagy a történet maga valós, csak egy kicsit át van színezve? Akár egy kirakós játékban, úgy játszik a darabkákkal, színekkel miközben velem beszélget? Kék helyett a pirosat teszem, az valahogy jobban mutat. A sárga mellé nem teszem a szürkét, mert azt hosszú lenne kimagyarázni, inkább a zöldet, akkor több az esélye, hogy megértésre találok. Nem akarom elhinni. Aztán a negatív érzések után jön valami más. Valami teljesen más.

Felismerés.

Egy kirakós játékban minden darabnak meg van a maga helye. Különbözőek, nincs két egyforma. Mégis ha megfelelő helyre tesszük őket, akkor az egymásba tökéletesen illeszkedő darabkákból egy csodás képet kapunk. Igen ám, de egy kirakósban egy nem odaillő darab beerőltetését nem lehet sérülés nélkül megtenni. Mi van akkor, ha az említett személy elvesztette az igazi darabkákat és valami hirtelen előkapott tákolmánnyal akarja pótolni az elhagyott darabok helyét? Az elsőként kialakult düh és szomorúság elmúlik. Átveszi a helyét az aggódás. Másfajta kérdések merülnek fel bennem. Meglehet, hogy most kellene a legjobban segítenem? Most van rám a legnagyobb szüksége? Bánt a helyzet, ami természetes, de mi van akkor, ha baj van. Ha valami miatt nem tudja és nem látja a darabkák valós helyét, s nekem kell segíteni. Megkeresni az elveszettnek hitt darabkákat. Felismertetni vele a részleteket, hogy melyik darab valójában hová is való és melyik színnek melyik mellett van a helye. Nem tudom mi lenne a helyes döntés, a helyes út, de úgy érzem tennem kell valamit. Talán együtt sikerülni fog és a kirakós újra összeáll egy csodás képpé.

Elmélázok.

Eszembe jut még valami. Valami nagyon fontos. Ez az utolsó kérdés, ami felmerül bennem és elakadok. Mi van akkor, ha már nem ugyanazt a képet látjuk a kirakós doboz legtetején?

Találkozás

A mókuskerék sok mindentől megfoszt. Sokszor hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is húzhatunk egy olyan találkozót, amire a szívünk mélyén már nagyon régóta vágyunk. Legyen szó egy régen látott rokonról, jóbarátról, volt kollégáról vagy ismerősről. Látva a sok felhalmozott napi teendőt néha valahogy könnyebb azt mondani, hogy: „hát ez most még sem fér bele”, „ne haragudj, de közbejött valami, máskor bepótoljuk”, stb... Ezek persze nem légből kapott kitalációk sorozatai. Az élet sokszor keresztülhúzza a terveinket, mégis kis szervezéssel, akár nagyobb erőfeszítések árán megoldható. Megoldható, hogy úgy cselekedjünk, ahogy a szívünknek jó.

És lám sikerül. Elérkezik a nap. A találkozás napja. Az izgalom, a különös csikizés az ember gyomrában ott ficánkol. Mikor toppan már be azon az ajtón, mikor látom meg? Vajon Ő is úgy fog örülni, ahogy én? Mindent ott tudunk folytatni, ahol sok idővel ezelőtt abbahagytuk? Aztán megtörténik. Eljön a pillanat és a szívünk végre boldog.

Órákon át tartó öröm és bánat. Hangos nevetés, majd szemet nem kímélő könnyek. Minden, ami a kimaradt időszakban, a múltban történt egyikünkkel, másikunkkal megértésre talál. A lelkünk, s a szívünk meghatározhatatlan mennyiségű súllyal könnyebb, s hazafelé sétálva, mintha könnyebb lenne még járni is. A búcsú elérkezik. Ez a találkozó is véget ér, mégis az arcunkról leszedhetetlen a mosoly. Ez a mosoly végig velem van. Végigkíséri az estét, sőt még a másnap reggelt is, ahogy eszembe jut a sok fantasztikus pillanat.
Nem. Nem hagyom. Nem hagyhatom, hogy mégegyszer ennyi idő teljen el két találkozás között.
Nem szabad engedni, hogy kizárólag a gondok, a teendők, a kötelezettségek határozzák meg a mindennapjainkat. Szükség van arra, hogy tudatosan, ésszerűen éljünk és cselekedjünk, de hagyjuk érvényesülni a szívünk akaratát is és akkor elérkezik. Elérkezik az a pillanat, amikor boldogok lehetünk.

Téli mese

Havazik.

Lassan becsönget a február, mégis most terítették ránk az idei tél legelső hófehér paplanját. Úgy zúdult be a borongós szürkés rengeteg minden kis zegzugába, hogy szinte nincs is szükség a közvilágításra sem. A lámpák helyett most a fehér paplan világít. Mégis a fülem a következőket hallja: " bezzeg most esik, hol volt ez karácsonykor....", " minek jön már ilyenkor a hó, jöjjön a nyár, kinek kell már ilyenkor a tél " - elmosolyodom, s egyben elszomorodom. Mekkora badarság!

Télies hangulat.

A karácsonyfa még áll a szobában, a fények ugrálnak ágról ágra örömükben, hiszen a téli varázslat még nem költözött el, még itt van a falak között. Miért akarnánk ilyen hamar elveszíteni ezt a fényes szikrát? Csak azért mert a dátum nem december 24-e? Nem kell az időt siettetni, siet magától így is, akár egy sebes vonat.

Elcsendesülök.

A téli illat, a havas táj, a szobában játszadozó páratlan fénytánc elkápráztat, s szinte csak a lélegzetem hallom.Vagy mégsem? Mintha a zárt ablakokon keresztül valami olyan erő akarna betörni, ami megállíthatatlan.

És már hallom is.

Minden ablaki elnyomáson keresztül is beszivárog. Igen. Kétségkívül ez más nem lehet, mint az igazi önfeledt gyermeki kacaj. Kilesek az ablakon és látom ahogy a panel házak közötti piciny dombocskán euforikus állapotban szánkóznak a csemeték. Hát nem fantasztikus? Ilyen igazi szívből jövő örömet hallani?

Élvezem.

Minden egyes percét élvezem. Én is mosolygok.Mindannyian voltunk gyerekek, mindenkinek kell lennie legalább egy olyan emlékének, mikor átélte a téli mesét. Nagyszülőkkel, szülőkkel, az első hóesés, az első szánkózás. Nincs három másodperc az egész, amíg ezen a pici kis apró dombocskán végig suhannak, mégis abban a rövid pillanatban a legigazibb boldogságot látjuk a kipirosodott kis arcocskáikon. Idézzük fel magunkban ezt az emléket, halljuk meg a tél hangját és örüljünk a fehér paplan csodáinak!

Január

Január.

Akárcsak egy új, érintetlen, tiszta füzet. Az év végén teli írt, kicsit gyűrött, kicsit maszatos füzetünket becsukjuk, s feltesszük a polcra sorban a többi közé. Rávetünk néha egy - egy pillantást, s a kis poros lapok hol mosolyt csalnak arcunkra, hol könnyeket fakasztanak.

Január.

Sokak szerint nehéz és unalmas. Nehéz visszatérni a sok pihenés, lazítás és evés után, amit az ünnepek megadtak nekünk. Nekem a január mégis más. Új lapok, új kalandok, új történetek. A lapok még ropogósak, s az izgalom csak növekszik. Óóó mennyi mindennel fogom megtölteni a most még egyforma oldalakat. Kicsit tán ott mocorog a félelem is, hogy mennyi minden vár rám ebben a kötetben is. Pedig félelemre nincs okom. Mint minden új ez is izgalmas, s bár kiszámíthatatlan, mégis az akadályok mellett megannyi csodát tartalmaz.

Legyen mindenkinek telis-tele csodával az idei új kis füzete!