Életünk során sok szép
pillanatban lehet részünk, de kevés az olyan felemelő és euforikus időszak, amit
úgy tartunk számon, hogy életem legszebb napja volt vagy életem legszebb
időszaka volt. Mostanában egyre kevesebben vagyunk, akik elmondhatjuk, hogy rendelkezünk ilyesfajta élménnyel vagy emlékkel. Nekem hála az égnek van egy ilyen emlékem. Mai napig életem egyik legcsodálatosabb élménye azaz időszak, amiben 2008
év végén és 2009 év elején részem lehetett. Viszont ezzel az emlékkel kapcsolatban, sajnos olyan hibába estem, mint sokan mások. Nem úgy emlékezem, ahogy
kellene, hanem visszasírom életem ezen időszakát és ez egy nagy tévedés a részemről. Újra
és újra reménykedem benne, hogy még egyszer át fogom élni és igenis lesz rá
lehetőségem. Aztán csalódnom kell, hogy mégsem. Ez a tévedés az igazi nyári tábor szindróma esete.
Kisgyerekként, iskolás korunkban volt részünk nyári táborokban az biztos. Mégis van egy, az első az igazi, ami megismételhetetlen. Az ember minden percét élvezi, "örök" barátságok kötődnek és olyan élményekkel gazdagodunk, amelyek felejthetetlenek. Minden percét, minden mozzanatát élvezzük. Aztán eljön a búcsúzás, közeledik az ősz és az iskola újra elkezdődik. Az első napokban-hetekben olyan friss még az élmény, hogy majdnem minden szünetet és szabad pillanatot ezen élmény felelevenítése tölt be. Aztán közeledik a tél és csakis arra gondolunk, hogy nem baj jövőre is lesz nyár és akkor is elmegyünk és minden olyan csuda jó lesz, mint idén. És várunk. Várjuk a következőt. Míg nem elérkezik. Elérkezik a várva várt pillanat,de valahogy mégsem érkezik meg. Ott vagyunk. A helyszín, az idő, szinte kivétel nélkül a gyerekek is ugyanazok, mégis az egész valahogy idegen lesz. Valahogy semmi sem az igazi még az újra látott "örök" barátok sem. Akkor és ott nagyon-nagyon csalódottak leszünk. El fog minket a szomorúság, mert megértjük. Megértjük, hogy az a nyár egyszeri volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Sosem lesz ugyanolyan többé. Aztán jó esetben a szomorúságot felváltja egy más érzés. Az egyik legnehezebb felismerés, ami ugyanakkor derűre int:
-Nem is kell, hogy újra megtörténjen. Pontosan attól volt varázslatos és különleges, mert más volt és összehasonlíthatatlan. Valaki egész élete során nem él át olyan felemelő és boldog percet, mint akkor gyerekként a nyári táborban. Épp ezért nekem is örülnöm kellene. Örülnöm, hogy évekkel ezelőtt átélhettem egy olyan felemelő időszakot, amire csakis boldog szívvel szabad gondolnom. Nem pedig negédesen, s úgy mintha elsiratnék valamit. Az életben igenis vannak ilyen egyszeri soha vissza nem térő időszakok. Hát ragadjuk meg őket! Éljük meg őket és emlékezzünk rájuk jó szívvel, mert ez is az élet egyik nagy csodája.
Kisgyerekként, iskolás korunkban volt részünk nyári táborokban az biztos. Mégis van egy, az első az igazi, ami megismételhetetlen. Az ember minden percét élvezi, "örök" barátságok kötődnek és olyan élményekkel gazdagodunk, amelyek felejthetetlenek. Minden percét, minden mozzanatát élvezzük. Aztán eljön a búcsúzás, közeledik az ősz és az iskola újra elkezdődik. Az első napokban-hetekben olyan friss még az élmény, hogy majdnem minden szünetet és szabad pillanatot ezen élmény felelevenítése tölt be. Aztán közeledik a tél és csakis arra gondolunk, hogy nem baj jövőre is lesz nyár és akkor is elmegyünk és minden olyan csuda jó lesz, mint idén. És várunk. Várjuk a következőt. Míg nem elérkezik. Elérkezik a várva várt pillanat,de valahogy mégsem érkezik meg. Ott vagyunk. A helyszín, az idő, szinte kivétel nélkül a gyerekek is ugyanazok, mégis az egész valahogy idegen lesz. Valahogy semmi sem az igazi még az újra látott "örök" barátok sem. Akkor és ott nagyon-nagyon csalódottak leszünk. El fog minket a szomorúság, mert megértjük. Megértjük, hogy az a nyár egyszeri volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Sosem lesz ugyanolyan többé. Aztán jó esetben a szomorúságot felváltja egy más érzés. Az egyik legnehezebb felismerés, ami ugyanakkor derűre int:
-Nem is kell, hogy újra megtörténjen. Pontosan attól volt varázslatos és különleges, mert más volt és összehasonlíthatatlan. Valaki egész élete során nem él át olyan felemelő és boldog percet, mint akkor gyerekként a nyári táborban. Épp ezért nekem is örülnöm kellene. Örülnöm, hogy évekkel ezelőtt átélhettem egy olyan felemelő időszakot, amire csakis boldog szívvel szabad gondolnom. Nem pedig negédesen, s úgy mintha elsiratnék valamit. Az életben igenis vannak ilyen egyszeri soha vissza nem térő időszakok. Hát ragadjuk meg őket! Éljük meg őket és emlékezzünk rájuk jó szívvel, mert ez is az élet egyik nagy csodája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése