A boldogság hajszolása

Annyi mindenre vágyunk az életben. Úgy hisszük, hogyha az a bizonyos valami megadatik nekünk, akkor igazán boldogok leszünk. De az élet más milyen. Nem mindig kapjuk meg azt, amire vágyunk és amikor ez elkövetkezik, akkor nagyon csalódottak és elkeseredettek vagyunk. Nemrégen jöttem rá arra, hogy ennek is oka van.

Egy kis időutazás a múltba...

Kicsiként tipergek-toporgok a boltban a sorok között és annyi, de annyi mindenre vágyom éppen. Nagy csillogó szemekkel, arcomon izgatottsággal vágok neki az útnak és parányi kezemmel úgy mutogatok, mintha egy nagyzenekari koncert karmestere lennék. Végigmérem az összes sort és rájövök, hogy mindenre vágyom. Azt a csokit, ezt a cukrot, azt a sok színes akármit, sőt még azt a furán kinéző, de nagyon élénk vattapamacsot is megenném....ááá mindent kérek és akkor nagyon jó lesz nekem. Mégis az én drága szüleim óva intenek és csak egyetlen egy kis csokit vagy pár szem cukrot kapok a sok-sok édesség közül. A csalódottság szörnyen látszik az arcomon, aztán azzal kis pár darab finomsággal a kezemben elbattyogok... Már nem sietek annyira, az arcomon a szám inkább lefelé görbülő, bár nem sírok, mégis nagyon csalódott vagyok. Csalódott, mert tudtam, hogyha azt a sok dolgot megkapom, akkor nagyon boldog leszek. De nem kaptam meg. És miért? Mert a szüleim nem szeretnek eléggé? Hát nem az a legfőbb vágyuk, hogy boldog legyek? Azt akarják, hogy csüggedjek és szomorkodjak? BADARSÁG! A világon mindennél jobban szeretnek és másra sem vágynak csak arra, hogy boldoggá tegyenek. Akkor miért? Miért teszik ezt velem? Azért, mert Ők TUDJÁK! Tudják, amit akkor én még nem tudtam. Aggódó és védelmező szülőként tudják, hogyha megadnák nekem azt a sok mindent, amire vágytam, attól már aznap, de másnap biztosan nagyon fájna a hasam. Fájdalmaim lennének, szenvednék, amitől nem csak hogy nem lennék boldog, hanem sírnék is.

Pontosan így tudom elképzelni, ezt a felnőtt korban is. Odafentről aggódó és óvó szülőként védelmeznek minket. Nem azért nem adják meg azt, amire vágyunk, mert nem szeretnek minket, hanem mert nagyon jól tudják, hogy ez túl nagy falat lenne nekünk. Tudják, hogy megülné a gyomrunkat és nem vezetne minket a boldogság felé csak a pusztulás felé. Tudják, hogy nem bírnánk el azt a súlyt és nehézséget, amit a vágyaink beteljesítése magával hozna. Éppen ezért ne csüggedjünk! Ne csüggedjünk, ha épp nem azt kapjuk, amit elképzeltünk. Nem azt mondom, hogy ne kövessük az álmainkat, mert álmok kellenek. De ne tápláljunk olyan illuzionált vágyakat, amik hosszútávon tönkre tennének.

A boldogság maga nagyon összetett szó. Sokan nem is tudják, hogy boldogok, mert annyira természetesnek vélik a megélt állapotot. Mások azt se tudják konkrétan ez a szó milyen érzéshalmazt kell hogy magával hozzon. A boldogság sok mindenkinek sok mást jelenthet. Számomra a boldogság nem egy pillanatnyi állapot. Vannak olyan megismételhetetlen pillanatok az életben, amitől fényévekkel a felhők felett járunk, ezek szinte eufórikus élmények, amik csodálatosak és felejthetetlenek. Ez a boldogság egy fajtája, de maga a boldogság egy folyamat összessége. Nagyon sok mindenben rejtőzhet csak meg kell találni. Nem megy csettintésre, hogy na tessék itt van, az öledbe raktam és örülj. Egy utazás, egy foglalkozás, egy hobbi, sok pénz, ékszerek...ezernyi mindent tudnék felsorolni, amire az emberek vágynak és azt hiszik, hogyha beteljesülnek, akkor a boldogság is jön. Lehet. Lehet egy pillanatra boldogok lesznek, de lehet, hogy nem. Lehet csak azért kapunk egy parányi részt, mert nem bírnánk el az egészet, ezért ne haragudjunk az életünkre, a sorsunkra, a Teremtőnkre. Aggódó és bölcsebb szülőként nagyon is jól tudja, hogy mi az, amit megadhat nekünk anélkül, hogy később beleroppannánk. 
Ezért hát törekedjünk arra, hogy minden egyes napunkban megleljük az öröm és a boldogság forrását. De ne hajszoljuk a boldogságot! Ne hajszoljuk, mert akkor előbb vagy utóbb azt vesszük észre, hogy az életünk, a fiatalságunk elrobog mellettünk, miközben mi kergettünk egy olyan vágyat, ami sosem lesz a miénk és sosem tenne minket igazán boldoggá.

Hová tűnt a május

Hipp Hopp pislantottam párat és elillant a múlt hónap. Eszméletlen mennyire felhúzták az idő kerekét, mintha  a másodpercek gyorsabban potyognának. Mintha abba a bizonyos homokórába csak úgy zúdulnának a homokszemek, de nem szemenként, hanem csoportokat alkotva darabonként esnének a múlt mélyébe. 

Ez van, amikor a kötelezettségek tornyosulnak és szinte mint egy ránk borult könyves polc, el akarnak temetni, hogy még csak levegőt se kapjunk.

... A könyveket szépen darabról darabra pakolom le magamról és bár a kezem már nagyon fárad nem hagyhatom abba a munkát. Tudom, hogyha folytatom annál könnyebb lesz a mellkasomnak, a testemnek és lassan újra friss levegőhöz juthatok. Iszonyatosan kemény munka a folyamatos pakolás. Habár az első pár könyv nem is olyan nehéz, de a vége felé már a legkisebb szótár is felér egy háromezer oldalas lexikon súlyával. Elfáradok. Érzem, hogy már nagyon, de nagyon sok könyvet leszedtem magamról és alig van hátra pár darab, még sem megy. Az erőm elhagy és egyre kevésbé kapok levegőt. Akkor egy láthatatlan erő megfogja a kezem és segít nekem. Belesúgja a fülembe, hogy gyerünk bajnok már nincs sok hátra és tiéd a győzelem, az utolsó pár méteren itt leszek veled és együtt végigcsináljuk. És akkor a hangos belülről fakadó és kitörő ordításaim közepette befejezem. Befejezem és remegő lábakkal ugyan, de felállok. Szinte újjászületek. Leporolom magamról a sok port és a dohos, szúrós, piszkos levegő után végre fellélegzem. Becsukom a szemem és beszívom az élettel teli  friss levegőt az orromon, a számon keresztül, ami pontról pontra új színnel és erővel tölti ki a tüdőmet. Egy apró fénysugár melegíti az arcom és kinyitom a szemem. Kinyitom a szemem és látom, hogy a világ, a levegő, a szabadság újra az enyém. Ezt a harcot is megnyertem, de nem egyedül. Amikor már úgy éreztem nem bírom, akkor jött az a láthatatlan erő, aki felemelt és általa véghez vittem a küldetésem. Fáradt vagyok? Igen. Piszkosul nehéz volt? Igen. Újra átélném? Igen. Miért? Azért mert általa még erősebb lettem. A megpróbáltatás által éreztem, hogy bármi is van nem hagynak cserben, nem vagyok egyedül. Általa erősebb vagyok és még jobban értékelem azokat a napokat és perceket, mikor a szabadság friss levegőjét gondtalanul szívhatom magamba....

Előre hát, legyen a Június a csodák hónapja!