És akkor a függöny elindult felfelé...

Csupán csak test vagy több az ember? Van- e lélek? Mi célunk van a földön és miért élünk? Van- e élet a halál után vagy a semmibe költözünk miután szívünk az utolsó ritmusát is lejátszotta? Ezeket a kérdéseket majdnem minden ember legkevesebb egyszer felteszi magának az életben. Valaki már egész kis korában tudja az összes választ a kérdésekre, valakinek pedig egy egész élet is kevés ahhoz, hogy válaszokra leljen. Valakinek egy súlyos betegség vagy halál közeli "élmény" kell ahhoz, hogy higgyen abban, hogy többről szól ez az egész, mint húsról és vérről. 

A most következő sorokban elmesélem az én történetem és érzésem, ebben a kérdés halmazban. Ez a bejegyzés kicsit más lesz, mint a többi, jóval személyesebb. Minden, amit leírok a saját belső érzésem, véleményem, teóriám ha úgy tetszik, de inkább bizonyságom a kérdésekkel kapcsolatban, független minden vallási formától vagy hova tartozástól. Úgygy érzem, hogy egy nappal azelőtt, hogy betölteném a 28. élet évemet le kell tennem egy pillanatra és ki kell nyissam a csomagot. A csomagot, amit kis korom óta hordozok magammal az utamon. Ebben a csomagban van pár kavics, van benne jó pár különleges kődarab egy olyan útról, amelyen korábban alig, most pedig még ugyan nem stabilan, de járok, járkálok. Ez a mostani út, amin velem sétáltok egy ideig hosszabb lesz, mint a korábbiak és másabb. Lelkem egy olyan szobáját tárom ki nyíltan és bátran, amire korábban még nem volt példa.

Kell lennie egy olyan "kőnek" az ember életében, amit sosem felejt, ami valahogy más, mint a többi és mindegyiktől eltér: egy mérföldkőnek. Érdekes, hogy az ember, ha boldog és jó dolgok történnek vele, nem hajlamos arra, hogy kicsit is mélyebbre ásson létezésünk rejtély dobozában. Sokszor egy betegség, egy baleset vagy valami hatalmas félelemérzet kell ahhoz, hogy akár a legmateriálisabb felfogású ember is elgondolkozzon egy pillanatra mi van ha.... ha mégis létezik... Nekem van egy meghatározó kődarab az utamon, ami változást hozott és elindított valamit az életemben. Elindultam egy olyan úton általa, melyről korábban is sejtettem, hogy létezik mégsem lépkedtem rajta igazán. Néha-néha úgy át-át lóbáltam a lábam, de úgy hittem ez egy ingoványos út, amit csak a képzeletem szül, hogy ne féljek, mindig reméljek és legyen mibe kapaszkodnom.
                                             Aztán jött az a nap... 2008.02.02.

Szombat délután volt és remegő térdekkel sétáltam be azon a bizonyos kórházi ajtón az akkor már végső stádiumban lévő nagypapámhoz. Nem tudtuk akkor még hogy hol a vége, csak sejtettük, hogy közel jár. Nagypapám egy rendkívül intelligens, olvasott ember volt, lexikális tudással rendelkezett és mindig csakis a racionalitás talaján élt. Nem hitt. Szó szerint nem volt hívő ember, nem hitt a lélekben csak abban, amit látott és ami számára kézzel fogható volt. Mégis azon a délutánon világosan emlékszem rá, hogy folyton arról kérdezett, hogy talán könnyebb annak, aki hisz? Biztos nincs valami ...valami ezután..sorolhatnám... Én az akkori legtisztább érzéseim alapján ösztönből válaszoltam neki arra, hogy biztosan van még tovább. Már ez is önmagában furcsa érzés volt. Ő, aki világ életében fantáziavilágnak tartotta a mennyországot, a bibliát egy színes mesének vélte, erről kérdezget engem teljesen komolyan. De nem ez volt az igazi mérföldkövem, hanem a köszönés. Az volt igazán meghatározó. Nem arra a "szokásos" vigyázz magadra, puszik az arcra és ölelésre gondolok, hanem arra a bizonyos utolsó elköszönésre. Tisztán látom magam előtt, ahogy sorban mentünk ki az ajtón, s a kórtermet én hagytam el utoljára. Azonban mielőtt végleg kiléptem volna az ajtón, egy pillanatra visszanéztem rá. Egy röpke pillanat volt az egész, mégis perceknek tűnt. A szemünk találkozott, s bár egy szót sem szóltunk egymáshoz tisztán értettem, amit mond és amit üzen. Bármilyen hihetetlennek is tűnik nem kellett szó, nem kellett hang, nem kellett száj. Az idő megállt és mindent értettem. Nem is tudom igazán szavakkal leírni, mert ugye szó nem hagyta el a szánkat, mégis tisztán hallottam és értettem mit üzen. Ha szavakkal kellene kifejeznem valami ilyesmi lehetett az üzenet: Vigyázzak magamra, Mamára és mindenkire, ő most búcsúzik. Legyek boldog az életemben és nagyon szeret, bár egy kicsit fél, mert nem tudja, mi jön ezután. Nem volt más csak szív,  lélek és gondolat. Hazamentem és sírtam. Sírtam miközben mondtam édesanyáméknak, hogy papa költözni fog. Másnap korán reggel mielőtt még indultak volna hozzá a kórházba érkezett a telefon... Papikám az éjszaka elment. Ez a történet és amit átéltem, abban a pillanatban, abban az ajtóban biztossá tett abban, hogy az út, amit eddig ingoványosnak hittem, szilárdabb, mint azt valaha is képzeltem volna és igenis keressem a bizonyság köveit, mert rátalálok. Rátalálok a válaszokra. Azóta megannyi apró kavics építette fel bennem azt a szilárd meggyőződést, hogy a testünk mellett létező dolog a lélek. Sokan mondják, hogy kicsinek gyerekként ezt még tudjuk és érezzük, csak idővel a sok szabály, a rendszer és az elvárások miatt, valahogy elfelejtjük.
Egyszerűen csak meg szoktunk feledkezni arról, hogy mi is lakozik bennünk, mert alapjába véve  létezésünk ezen a földi világon agyvezérelt. Az agyunk úgymond fizikai része mondhatni egy függönyt tesz elénk (jobb esetben csak egy szúnyoghálót), hogy ne lássunk tisztán. Elfüggönyözi előlünk a valóságot épp úgy, ahogy reggelente a napfény elhomályosítja az esti csillagokat. Képzeljük el, mennyire behatárolt lenne a képünk a felettünk húzódó fehér paplanos kékségről, ha sose látnánk a másik oldalát a fényes pöttyökkel tarkított éjszakai eget. Utána lehet olvasni, hogy a tudomány is kimondja, hogy az agy bal oldali féltekéje felel a nyelvi és logikai részért. Ezen a részen alakult ki minden, ami a racionális dolgokért felelős. Itt alakult ki az a racionális tudat, amit egonak hívunk. Az ego pedig semmi mást nem tesz, mint korlátoz. Leszűkíti, sőt továbbmegyek, próbálja elrejteni előlünk az összes magasabb rendű természetfeletti dolgot. Csak azt engedi látni, amit a filtere átenged a szűrőn. Viszont abban a pillanatban, mikor ösztönösen kell cselekednünk, ez a szűrő valahogy kikapcsol vagy éppen nem működik. Ilyenkor mutatkozik meg egy jóval hatalmasabb erő. Olyan szituációkra gondolok, mikor a következőket mondjuk: "Megsúgta a hetedik érzékem" vagy "Valahogy tudtam mit kell tennem”... Például egy baleset előtti pillanatban is a másodperc tört része alatt kell dönteni. Hányszor hallani azoktól, akik átéltek ilyesfajta "élményt", hogy egy ilyen pillanatnyi döntés alatt három-négyféle verzió is hirtelen lezajlott bennük. Hogyan? Akár fél század másodperc alatt ennyi verziót sikerült átgondolni? Elég furcsa nem igaz? Pedig mégis megtörténik. Azért, mert a fizikai idő, ezen a síkon lelassul. Akárcsak az én esetemben, mikor az ajtóban visszafordultam. Ugyanez történt. Nem történik ilyenkor semmi más, mint a fizikai agyi gondolat teljes kizárása, ez az a pillanat mikor hagyjuk, hogy a függöny egy pillanatra felemelkedjen.

Érdekes, hogy a mai világban mennyire kettéoszlik a tudomány és a hit. Mintha nem férhetne meg egymás mellett. Mintha a megfoghatatlan nem lehetne a tudomány része. Pedig ez mennyire nem igaz. Nagyon is a része. Egyik a másiknak és másik az egyiknek. Amit mások varázslatnak, gyermeki képzeletnek, csodának vagy elképzelhetetlennek hívnak az ugyanúgy a tudomány része, csak egy magasabb síkon. Valamiért ebben a világban, ez a két dolog nem járhat egymás mellett. Vannak, akik hisznek a mennyországban és a lélek költözésében, a repülésében, vannak akik csak nevetnek ezen. Ha egy picit is vizsgáljuk ezt tudományos szempontból miért is ne létezhetne? Miért ne létezhetne akár tudományos szemszögből egy olyan dimenzió, amit nem látunk akár, mint egy „féreglyuk”
 vagy egy híd. Ha most szigorúan a tudományt követem 1935-ben két híres személyiség bebizonyította a féreglyuk létezését, amit azóta is nevük alapján (Albert Einstein és Nathan Rosen) Einstein-Rosen‑hídnak hívnak. Akkor miért is ne létezhetne az a bizonyos híd, amiről én beszélek. A híd, ami utat képez a halandó világ és az öröklét között. Ha a földön van gravitáció a másik dimenzióba miért kellene, hogy legyen? Miért ne tudnánk lebegni vagy repülni, mint ahogyan az űrben? Nem érdekes? Annyira furcsa ez a behatárolt fekete-fehér világszemlélet. De itt egy másik példa. A materialista világnézetű emberek fő kérdései közé tartozik a kommunikáció. - " Persze, ha van egy ilyen világ, amiről te beszélsz, akkor mégis ott hogyan beszél egyik ember a másikkal? Milyen nyelvet hasznának, hogy megértés egymást? " - mondják. Én azt mondom nem kell hozzá semmilyen nyelvezeti ág, sőt még az sem, hogy kinyissuk a szánkat. Párszor talán már kimondtuk a következőket vagy valamelyiket ezek közül a mondatok közül: " Meg sem kellett szólalnunk és tudtuk, hogy mire gondol a másik", "Nem kell mondanod semmit, kiolvasom a szemedből", "Jééé pont most akartalak hívni én is téged, ilyen a telepátia". Illetve Papikám és az én utolsó kommunikációm a saját bizonyságom erre. Nem volt se hang, se szó, mégis értettem minden egyes érzését, gondolatát, üzenetét. Ha ez itt a földön is működik még olyan emberek között is, akiknek igencsak le van eresztve az a bizonyos függöny, akkor egy sokkal másabb és magasabb dimenzióban miért ne lehetne ez a természetes kommunikációs forma. Ehhez szorosan kapcsolódik a gondolat. A gondolat ereje. A másik legérdekesebb kérdés. Mennyi éve próbálják vizsgálni specialisták, orvosok az emberi agyat. Azon belül is a gondolatot. A gondolat nem kézzel fogható, sőt nem tudják kimutatni a frekvenciáját sem. Agyi aktivitásról és hullámokról beszélnek, de ha valami már rezgést ad ki annak frekvenciája is van. Nem baj, ha nem jöttek még rá, de ez attól még egy létező dolog. Épp amennyire megfoghatatlan, annyira aktív. Most is éppen ahogy írok, nem beszélek a számmal, a fejemben beszélek gondolatok formájában, amit papírra vetek. Számomra ez is egy út volt, tisztázni, rendezni, szűrni és hallgatni a gondolatokra. Külön kell tudni rendezni azokat a gondolatokat, amelyeket az ego generál és azt, amit úgymond belső hangnak hívunk. Tudom ez is furának tűnhet, de hányszor van az, hogy mindig az első a helyes döntés. Az ember átrágja magát ezerszer a dolgokon, mégis valahogy az első belső megérzés volt az igazi. Ami valahogy gondolat és érzés formájában ránk tört. Valahogy a semmiből beszállt a fejünkbe és megszületett belőle egy gondolat, egy érzés, egy döntés. Próbáljunk erre a belső hangra figyelni és megtanulni meghallani. Próbáljuk meghallani, mert nagyon sokat és sokszor beszél ám. Ehhez az kell, hogy elhiggyük az ego hangjai sokszor fúrják. Meg akarnak győzni minket arról, hogy: "Te most ehhez fáradt vagy", "Neked ehhez nincs kedved vagy nincs elég időd", „Ha most nem alszol el reggel nagyon fáradt leszel”...végtelen ilyen mondtad van arra, hogy mit ne csináljunk és miért. Biztos van mögötte valami magyarázat. Persze. Mert neki az a legjobb, ha csak Ő van. Akkor minden egyszerű. Mindent magának akar és uralkodni akar, ezáltal eltakarva és elhallgatva minden magasabb rendű dolgot, ahol mi is irányítani és szárnyalni tudunk.

Összefoglalva mielőtt magam is belezavarodnék ebbe a szavakkal nehezen kifejezhető érzés- és gondolatvilágba, hogy én hol is járok ezzel a függöny dologgal, hát talán a legpontosabb válasz erre az, hogy: - Elindult felfelé. Át- át pillantva a feljövő háló alatt, olyan dolgokat veszek észre, amikre nincs magyarázat és szó szerint leesik az állam. Igazán hiszek abban, hogy igenis létezik. Létezik egy hatalmasabb erő, egy teremtő erő, ahonnan származunk és ahonnan az egész univerzum származik. Az életünknek van feladata és van célja. Ez sok embernél más és más, attól függően, hogy mit kell megtanulnia. Igen. Tanulnia és fejlődnie. Elsősorban azonban, ami mindenki életében azonos az a szeretet. A cél, hogy szeressük önmagunkat és másokat. Manapság ebben az eltárgyiasult világban az a fontos, hogy kinek milyen hiper-szuper high-tech szerkezete van. Nem tagadom némelyik nagyon hasznos és jó kis találmány. Fantasztikus dolog, hogy például egy okostelefonnal mennyi mindent elérhet az ember. De! Átestek az emberek a ló azon oldalára, amikor a tárgyak lettek a vágyak és a célok, fontosabbak még az embereknél is. Mikor hamarabb ragaszkodik valaki vágyként egy új tévéhez, egy új telefonhoz, mint a szeretteihez. Mikor egy esti vacsora nem telhet el anélkül, hogy ne nyomkodnánk valami szerkezetet ahelyett, hogy megélnénk azt a ritka pillanatot, mikor mindenki együtt és otthon van. Az a cél, hogy gazdagok legyenek, hogy legyen egy luxus lakásuk, telis-tele jobbnál jobb technikai kütyüvel, menő autóval és akkor, na akkor hú de nagyon jó lesz minden. Igen nagyon jó lesz, úgy nagyjából… három, három és fél percig, amíg leülnek egyedül a méreg drága lakás, méreg drága kanapéjára és rájönnek, hogy menyire egyedül is vannak. Nagyon jó dolog, ha van valamid, de egy centet sem ér, ha nincs ott az, akivel megoszthatnád. Ha nincs ott az a valaki, akinek adhatsz belőle, hogy ketten osztozzatok mindenen. Ketten osztozni valamin dupla annyit ér, mint egyedül. Tehát elsősorban a szeretet legyen a cél. Szeretni és szeretve lenni. Emellett aztán jöhet minden egyéb körítés, ami hozhat magával jó pár felejthetetlen pillanatot és akár egy nagyon magas színvonalú anyagi egzisztenciát is.
A jövő kövei még előttem is a homályban bujkálnak, de abban biztos vagyok, hogy még nagyon sok meglepetést és választ tartogatnak nekem a kérdéseimre. És ha igazán tiszta szívvel keresem a válaszokat és azt szeretném, hogy a függönyöm felemelkedjen, akkor fel fog emelkedni és akkor aztán, határ a csillagos ég.

Álom az álomban

Az álmok rejtélyesek és kifürkészhetetlenek. Van, hogy a fellegekig repítenek minket, de van, hogy a leggonoszabb szörnyet veszik elő a szekrény leges legmélyéről. Valaki emlékszik rájuk reggelente ébredéskor, valaki cseppet sem tudja hol járhatott az éjszaka. Azt mondják, hogy semmi probléma nincs azzal, hogyha az ember álmodik, hiszen ez is egyfajta agyi reakció. A tudat és tudatalatti megannyi információ morzsája, amikor mélyen alvásban, mély helyekről törnek elő belőlünk érzések, teóriák, félelmek, emlékek és ki tudja még mi minden. Azt mondják ha ügyesek vagyunk, az álmok irányíthatóak is. Ha mélyen beleássuk magunkat a témába és tanulunk, akkor akár a segítségünkre is lehetnek. Hát én ezt nem tudom, mert még nem próbáltam. Én csak azt tudom, amit átélek. Az utóbbi időben nagyon kezdtem belefáradni abba fizikailag és lelkileg is, hogy valamitől az agyam nem képes leállni még éjjel sem. Nagyon könnyen elalszom azzal nincsen gond, mégis éjjel, főleg a hajnali órákban most már majdnem három hónapja folyamatosan álmok gyötörnek. Azért írom a gyötörni szót, mert itt már nem számít, hogy az álom maga rossz vagy jó, ez már túllépett ezen a szinten. Ez már az a szint, ami folyton kimerültséget és fáradtságot okoz illetve okozott. Az egyik legijesztőbb élményem az "Álom az álomban" volt, amikor is négy szintet jártam meg. Álmodtam valamit amiben tudtam, hogy ez csak álom és felkeltettem magam, ami szintén egy álom volt és így tovább. A valódi ébredésem pillanatában, pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy most mi is az álom és mi is a valóság. Húsz másodpercig ültem az ágy szélén és kapaszkodót kerestem, hogy ez most ahol vagyok vajon az álmom vagy már felébredtem és amit látok, hallok, tapintok, érzékelek az a szilárd valóság. Rémisztő volt.
Olyan valóságosak néha az álmok, de kivétel nélkül nem mások csakis téveszmék. Neurális és idegi természetű fantazmagóriák, amelyeket az agyam hoz létre. Téveszmék én tudom, de akkor azon az éjszakán a testem és a lelkem nem tudja. Amikor az éjjeli vetítés elindul és az agy benyomja a lejátszás gombot a film elkezdődik.
Ebben a filmben, ebben a realisztikus álomban a test és a lélek ugyanazon dolgokat éli át, mintha valóban meg is történne. Akkor és abban a pillanatban nem tud a testem különbséget tenni álom és valóság között, csak érzékel és ezt továbbítja a megfelelő helyre. Ezért van, hogy reggelente ennyire kimerülve ébredek, mert olyan mintha az egészet valóban megéltem volna.

Hétvégén viszont rájöttem, hogy miért teszi ezt velem a fejemben rejlő titokzatos varázsgömb. Azért, mert nem figyeltem és figyelek  magamra eléggé. Mindig minden és mindenki fontosabb a listámon, mindenki előrébb van,  mint én saját magam. A saját érzéseim, gondolataim és az összes aznapi információ halmaz, mind-mind oldalra vannak söpörve, amelyeket napközben fel kellett volna dolgozzak. Ezért van az, hogy éjjel ezeket a teli írt lexikonokat valahogy megpróbálja az agyam által megbízott vezér őrnagy elrendezni és arra a könyvespolcra tenni ahová valóak,   mindezt álmok formájában. Úgyhogy most mindennap szánok magamra időt, ha fáradt vagyok akkor is. Időt szánok az érzéseimre, a gondolataimra és próbálom őket a helyükre pakolni én magam, tudatosan. Hiszen, ha én rendben vagyok lelkileg és fizikailag is, az jó hatással van a környezetemre is. Ezáltal még többet tudok adni a környezetemnek, mint most.
A javulási folyamat elkezdődött. Még mindig álmodok, de már nem riadok fel éjszakánként kétszer vagy háromszor, kifejezetten az órára kelek fel és ez csak a kezdet. Ez egy újabb tanítás nekem arról, hogy ebben a rohanó világban ne hagyjam elveszni saját magam. Ne hagyjam, hogy az egóm meggyőzzön arról, hogy már pedig te fáradt vagy már pedig neked rég aludnod kellene ahelyett, hogy kicsit törődjek a gondolataimmal, az érzéseimmel. Nincs fontosabb annál, hogy törődjünk a saját belső világunkkal, mert akkor gyúlnak fel igazán a fények. És ezek azok a lámpások, amelyekkel másoknak is fényt és melegséget vihetünk a szívébe még a leghidegebb és legkomorabb órákban is.

Színpompás viselet

Napjainkban annyira divatos, hogy megszabjuk melyik szín melyikhez illik és passzol. Megfelelni a divatnak, az elvárásoknak, az embereknek, hogy meg ne szóljanak minket az utcán. A tévéből, az újságokból szinte elárasztanak minket azok a műsorok, ahol bemutatják és elmondják, hogy ez a felső az a nadrág mivel és hogyan hordható, mert csakis így lesz stílusod. Egy külső, minket egyáltalán nem ismerő személy mondja meg, hogy mit kell felvegyünk ahhoz, hogy igazán önmagunk lehessünk. Persze nem zárkózom el teljesen, adhatnak tanácsot, ami sokszor nem is olyan rossz dolog, hogy kinek az alakjához esetleg milyen szabású ruha áll jól, de az teljesen más. Hétvégén tanultam valami nagyon-nagyon fontosat. Mint minden másnak, a színeknek is saját és más - más energiájuk van, ami tetszik vagy sem, hatással van ránk. Itthon Magyarországon, főként falun például sokszor az a szokás, hogyha valaki elhalálozik hónapokon keresztül csakis tiszta feketében gyászolják az elhunytat. Aztán az emberek csak csodálkoznak, hogy szegény asszony alig egy év után rögtön követte a férjét. A sok fekete annyira alacsonyra tette az energiaszintjét és az egész életkedvét, hogy szó szerint elgyengült  a teste és a lelke is. Másra sem volt ideje és kedve csakis az önsajnálatra, öngyengítésre. Tudom, hogy ez elég keményen és furcsán hangzik, de tényleg nagyon sokban hozzájárul a lelki és a testi állapotunkhoz az, hogy milyen ruhát viselünk nap, mint nap. Sőt továbbmegyek. Az sem mindegy, hogy ez a sötét, komor és elég erős lehúzó erővel bíró szín mennyire uralkodik el a mindennapjainkban, bútorainkban és az egész környezetünkben. Gyakran hallani azt is, hogy a fekete slankít. Nem szeretnék bántó lenni, de azért ha valaki 130 kilót nyom, az feketében is pont ugyanakkora, mint tűzpirosban. Korántsem apró cseprő különbség viszont az a tény, hogyha ez az egyén csak úgy virít egy tűzpiros ruhában, akkor nem is érdekel mekkora súlyú, mert egyszerűen csak azt veszem észre, hogy jó ránézni. A fekete lehangol és szó szerint elszívja belőlünk a ragyogást és a tündöklést.

Képzeljük el most azt a pillanatot, ahogy kisétálunk egy illatos, színpompás virágos mezőre. Ahogy ott állunk a természet csodájának közepén a látvány elragad minket. Bámulatos, ahogy ez a sok pompás szín különbözőségük ellenére, együtt kézen fogva milyen hihetetlen egységet és harmóniát alkotnak. A lila, a sárga, a piros, a kék, a fehér, a zöld....sok szín egymás mellett egyszerre, egy helyen, mégis annyira csodálatosak együtt, nem? Fantasztikusan szép. A hétköznapokban is vegyük magunkat körbe a színekkel. Ne legyünk szürkék, sem feketék, hanem éljünk. Éljünk és játszunk a színekkel magunkon is annak ellenére, hogy mit mond a tévében a divatszakértő megy-e a zöld a piroshoz és így tovább. A fő, hogy ragyogjunk és jól érezzük magunkat benne! Bátran-bátran a színekkel, hogy mi is annyira tündököljünk, akárcsak a virágos rét.

Gonosz Uralkodó

Annyira érthetetlen számomra, hogy mennyire mélyen eluralkodhatnak az emberen a félelem sötét hullámai. Mikor  valahogy sem a szív, sem a lélek, sem a józan ész még együttvéve sem olyan erős, hogy képes legyenek az egyént ébren tartani. Ébren tartani őt, két lábbal a földön állva. Annyira nehéz, hogy milyen eszközzel és hogyan lehet egy ilyen embert erősíteni. Erősíteni és meggyőzni őt arról, hogy ne hagyja, hogy a félelmei erősebbek legyenek az összes többi létező érzésénél. Mert az ár, amit ezért fizet túl nagy. Rányomja a bélyegét a döntéseire, anyagi helyzetére, kapcsolataira, szó szerint az egész élet útjára. Elindítva egy olyan elsöprő és semmit sem kímélő lavinát, ami kárt okoz önmagában és környezetében is. Olyan jó lenne, ha egyszer erre megtalálnám a választ és segíthetnék. Valamilyen úton módon csak egy picit odanyújtva a segítő kezemet megérezze azt, amit én érzek. Azt, hogy nem kell ennyire félni. Az nem baj, ha ez embernek vannak bizonyos dolgokkal, döntésekkel kapcsolatban fenntartásai, aggályai, de a félelem és a mások előtt való meghunyászkodás nem vezet semmi jóra. Keresem és keresem. Keresem a választ és a megoldást arra,  hogy hogyan győzhetném meg őt arról, hogy igenis a félelem az szinte csak egy fikció, nem pedig valós dolog. Egy olyan kitalált fikció, ami nem létezik. Félelem egy elképzelt dologtól ami esetleg bekövetkezhet, tehát még nem történt meg és nem is biztos, hogy egyáltalán meg fog történni. Ezt mind - mind az agyunk és az a sok - sok gonosz szűnni nem akaró hang hiteti el velünk odabent, amik felülkerekednek. Felülkerekednek a józan ész, a hit és a szív hangjai felett. Azt hiszem azt már értem, hogy mitől alakulhat ez ki. Hosszú évek folyamatos csalódása, bántása és szomorúsága válthatja ki azt a bizonytalanságot, mikor az ember inkább egy alamuszi kis egérré változik, majd bebújva a lyukba azért vacog, hátha arra jár a macska. Nem látja  a félelem borús fátylától, hogy a macska otthon se tartózkodik. Réges rég a többi Kandúr Bandival kalandozik a szomszéd városban. Az egér mégsem mozdul ki a lyukból, mert csak azt látja a szeme előtt, csak azt tudja elképzelni, hogyha most kilép azért a darabka sajtért, akkor megint csak fájdalomban lesz része. Ezért inkább éhezik, vacog és fél a saját kis menedékhelyén, látva hogy a többi egérke vígan lakmározik a sajtból. Hogyan mondjam el neki, hogy nyugodtan kijöhet és ehet ő is, ha úgy sem mozdul meg, hogy ott vagyok és fogom a kezét? Mivel győzzem meg, hogy nem lesz semmi baj, ha már többen vagyunk ott és többen fogjuk a kezét? Hogyan....?

Régi kis pajtás

Sok élethelyzetben kötődhetnek barátságok, mégis én úgy hiszem, hogy a gyerekkori vagy iskolai barát más, mint a többi. Ha a gyerekkori barátság kiállja az iskola és a felnőtté válás próbáit, akkor az egyik legszebb ajándék lehet a felnőtt életben. Egy olyan valós lélek kapcsolat, ahol nincs szükség semmilyen álcára. Mikor natúr valónkban smink és minden cicoma nélkül pont úgy szeretnek minket, mint ahogy a legdíszesebb napjainkon. Amikor a megértés és bizalom olyan kölcsön, hogy nem félünk még a legféltettebb titkainkat sem elásni a másik lelkének piciny kertjében, mert tudjuk hogy ott nyugalomra és csendre talál.  Egy igaz és őszinte barátság minél régebbi, annál kedvesebb. Akárcsak a bor, kiállja az idő múlását. Nem csak az örömben, a bánatban is osztozik velünk és nem fél semmikor sem segítő kezet nyújtani. Ehhez a kapcsolathoz nem feltétlen kell az, hogy naponta az ember találkozzon vagy telefonáljon a másikkal, mert ez a fajta lélekkapocs egy életre és örökre szól. Nem számít, hogy napok, hetek, hónapok telnek el, mert amint megszólal a telefon és meglátjuk a kijelzőn a régi kis pajtásunk nevét, az embert átjárja az a jó érzés. Az a jó érzés, amit csakis ez az ajándék adhat nekünk.