Napjainkat manapság egy fojtogató és szorító érzéssel társuló fogalom irányítja. Ez a fogalom nem más, mint az idő. Az idő fogságba ejt minket. Az idő szorítása miatt érezzük azt, hogy korlátok közé vagyunk szorítva és rohanni kell. Rohanni a munkába, iskolába, vizsgára, találkozóra, haza...
Pedig ez is, mint sok más dolog az életünkben sok esetben rajtunk múlik. Nyilvánvaló, hogy például az iskola és a munkaidő is megszabott. Egy olyan időszak, amelyhez alkalmazkodni kell, de nagyrészt a többi időnk semmi máson nem múlik, mint akaraton, szervezésen, illetve felismerésen. Egész pontosan arra gondolok, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a határidő naplónkat telezsúfoljuk. " Persze négykor végzek, fél ötre átérek hozzád, nagyjából lesz egy fél órám, aztán rohanok tovább a fodrászhoz és még főznöm is kell." Az egész mondatot átáztatja a rohanás zivatarának kopogó cseppje. Benne van az idő mérhetetlen viharos szele, ami egyik állomásról sodor át minket a másikra, szinte élvezet nélkül. Pedig nyugodtan át lehetne szervezni az egészet.
Korábban sokszor estem abba a hibába, hogy szinte szétszedtem magam csupán a mikor és mit főzzek kérdéskör miatt. Annyira nevetséges. Gondoljunk csak bele. Az életünk percei szemben azzal, hogy mit együnk? Próbálok nem túl radikális lenni. Tisztában vagyok vele, hogy enni kell és azzal is, hogy az elfogyasztott étel minősége mennyire fontos. De mi lesz akkor, ha esetleg aznap nem főz meg az ember és csupán egy rántottára vagy melegszendvicsre lesz idő? Beborul az ég és összedől a világ? A fenéket! Csupán annyi történik, hogy lemegy a mellkasról az a feszítő és szorító érzés: a stressz. A stressz, hogy rohanni kell. Aztán hazaesünk. Sőt, szinte beesünk azon a bizonyos ajtón, mint aki megérkezett a második munkahelyére. Az otthon küszöbét átlépve azt kellene érezzük hogy: De jó, hazaértem! Azt kellene érezzük, hogy átlépjük a küszöböt és ezzel magunk mögött hagyhatjuk a sokszor őrült és nyüzsgő kinti világot és megérkezünk a mi kis saját nyugalom szigetünkre. A nyugalom szigetére, ahol becsukjuk az ajtót és azt teszünk amit csak akarunk és azt amit csak jólesik.
Szükségünk van az időre, hogy ügyesebben és szervezettebben éljük a mindennapjainkat. Szükségünk van az időre, hogy ebben az elveszett világban kicsit rendszerben legyünk, de arra nincs szükség hogy az idő uralkodjon felettünk. Ha úgy érezzük nagyon szoros már az idő kötele, hát lazítsunk rajta. Oldjuk ki a saját kezünk által összecsomózott kötelet és érezzük a szabadságot. Hiszen szabadok vagyunk!!! Tudom elég sok a korlát, ebben az egyre inkább eldeformálódott társadalomban, de higgyétek el: van ennél sokkal rosszabb is!
Pedig ez is, mint sok más dolog az életünkben sok esetben rajtunk múlik. Nyilvánvaló, hogy például az iskola és a munkaidő is megszabott. Egy olyan időszak, amelyhez alkalmazkodni kell, de nagyrészt a többi időnk semmi máson nem múlik, mint akaraton, szervezésen, illetve felismerésen. Egész pontosan arra gondolok, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a határidő naplónkat telezsúfoljuk. " Persze négykor végzek, fél ötre átérek hozzád, nagyjából lesz egy fél órám, aztán rohanok tovább a fodrászhoz és még főznöm is kell." Az egész mondatot átáztatja a rohanás zivatarának kopogó cseppje. Benne van az idő mérhetetlen viharos szele, ami egyik állomásról sodor át minket a másikra, szinte élvezet nélkül. Pedig nyugodtan át lehetne szervezni az egészet.
Korábban sokszor estem abba a hibába, hogy szinte szétszedtem magam csupán a mikor és mit főzzek kérdéskör miatt. Annyira nevetséges. Gondoljunk csak bele. Az életünk percei szemben azzal, hogy mit együnk? Próbálok nem túl radikális lenni. Tisztában vagyok vele, hogy enni kell és azzal is, hogy az elfogyasztott étel minősége mennyire fontos. De mi lesz akkor, ha esetleg aznap nem főz meg az ember és csupán egy rántottára vagy melegszendvicsre lesz idő? Beborul az ég és összedől a világ? A fenéket! Csupán annyi történik, hogy lemegy a mellkasról az a feszítő és szorító érzés: a stressz. A stressz, hogy rohanni kell. Aztán hazaesünk. Sőt, szinte beesünk azon a bizonyos ajtón, mint aki megérkezett a második munkahelyére. Az otthon küszöbét átlépve azt kellene érezzük hogy: De jó, hazaértem! Azt kellene érezzük, hogy átlépjük a küszöböt és ezzel magunk mögött hagyhatjuk a sokszor őrült és nyüzsgő kinti világot és megérkezünk a mi kis saját nyugalom szigetünkre. A nyugalom szigetére, ahol becsukjuk az ajtót és azt teszünk amit csak akarunk és azt amit csak jólesik.
Szükségünk van az időre, hogy ügyesebben és szervezettebben éljük a mindennapjainkat. Szükségünk van az időre, hogy ebben az elveszett világban kicsit rendszerben legyünk, de arra nincs szükség hogy az idő uralkodjon felettünk. Ha úgy érezzük nagyon szoros már az idő kötele, hát lazítsunk rajta. Oldjuk ki a saját kezünk által összecsomózott kötelet és érezzük a szabadságot. Hiszen szabadok vagyunk!!! Tudom elég sok a korlát, ebben az egyre inkább eldeformálódott társadalomban, de higgyétek el: van ennél sokkal rosszabb is!
