Havazik.
Lassan becsönget a február, mégis most terítették ránk az idei tél
legelső hófehér paplanját. Úgy zúdult be a borongós szürkés rengeteg minden kis zegzugába, hogy szinte nincs is szükség a közvilágításra sem. A lámpák helyett most a fehér paplan világít. Mégis a fülem a következőket hallja: " bezzeg most esik, hol volt ez karácsonykor....", " minek jön már
ilyenkor a hó, jöjjön a nyár, kinek kell már ilyenkor a tél " - elmosolyodom, s egyben elszomorodom. Mekkora badarság!
Télies hangulat.
A karácsonyfa még áll a szobában, a fények
ugrálnak ágról ágra örömükben, hiszen a téli varázslat még nem költözött el, még itt van a
falak között. Miért akarnánk ilyen hamar elveszíteni ezt a fényes szikrát? Csak
azért mert a dátum nem december 24-e? Nem kell az időt siettetni, siet
magától így is, akár egy sebes vonat.
Elcsendesülök.
A téli illat, a havas táj, a szobában játszadozó páratlan fénytánc elkápráztat, s szinte csak a
lélegzetem hallom.Vagy mégsem? Mintha a zárt ablakokon keresztül
valami olyan erő akarna betörni, ami megállíthatatlan.
És már hallom is.
Minden ablaki elnyomáson keresztül is beszivárog. Igen. Kétségkívül ez más nem lehet, mint az igazi önfeledt
gyermeki kacaj. Kilesek az ablakon és látom ahogy a panel házak
közötti piciny dombocskán euforikus állapotban szánkóznak a csemeték.
Hát nem fantasztikus? Ilyen igazi szívből jövő örömet hallani?
Élvezem.
Minden egyes percét élvezem. Én
is mosolygok.Mindannyian voltunk gyerekek, mindenkinek kell
lennie legalább egy olyan emlékének, mikor átélte a téli mesét.
Nagyszülőkkel, szülőkkel, az első hóesés, az első szánkózás. Nincs három
másodperc az egész, amíg ezen a pici kis apró dombocskán végig suhannak,
mégis abban a rövid pillanatban a legigazibb boldogságot látjuk a
kipirosodott kis arcocskáikon. Idézzük fel magunkban ezt az emléket,
halljuk meg a tél hangját és örüljünk a fehér paplan csodáinak!
