Kopogtat a remény

Ma mindenkitől elköszön a február és vele együtt lassan a tél is. Holnap pedig új nap virrad. Egy sokkal melegebb, barátságosabb és reménytelibb nap lesz a holnapi. Az egyik kedvenc időszakom az évben, a tavasz eljövetele. A március mindig telis tele van csodával, varázslattal és reménnyel. A tavasz annyi kincset cipel a hátán, hogy alig győzzük majd kiválogatni őket. Az első igazán meleg napsugarak, az a fény, amitől úgy érezzük, mintha feltennének minket egy univerzumi óriás töltőre és csak szívjuk magunkba az energiát. Amikor nem csak a természet, hanem valahogy mi is újra életre kelünk. Kijövünk a kis odúnkból, ásítunk - nyújtózunk egy jó nagyot és hagyjuk, hogy az arcunkat bejárja a nap csillogó elixírje. Ahogy az állatok ledobják a nagy tavaszi vedlés során a komor és vastag téli bundájukat, úgy mi is megszabadulunk a télen felhalmozott testi és lelki bunda rétegektől.
Szépen lassan kibújunk a nagykabátból, a szőrme cipőből és jöhetnek a könnyebb, üdébb, lazább viseletek. Sok női háztartásban elérkezik a tavaszi nagytakarítás ideje. De ez a takarítás más, mint a többi. Nem csupán a lakást, a környezetet, a ruháinkat rendezzük át, nem csupán a virágokat ültetjük át, hanem a lelkünket is átrendezzük kicsit. Felkészülünk az újjászületésre, az új célokra, a nyári tervekre, mindenre, amit csak a tavasz hozhat nekünk. Újra közöttünk járnak majd a színek és a természet ránk borítja a legfinomabb illatú selyem köntösét. Egyszerűen minden életre kel.

Kifejezetten szeretem ezt az időszakot. Ehhez persze biztosan hozzájárul az a kettős láthatatlan erő, ami ilyenkor körbe vesz engem. Ugyanis nem akármilyen napon születtem. Pont azon a napon, amelyet a csillagászati évkönyvek a tavasz első napjának tekintenek. Március 21-én van az a pont, amikor a nap az éves látszólagos mozgása során a déli félgömbről az északira lép. Ekkor van a Föld északi féltekéjén a tavaszi napéjegyenlőség, amit a csillagászati tavasznak hívunk. A kettős erő, pedig úgy tevődik össze, hogy lassan 28 évvel ezelőtt, ennek csillagászati tavasznak a reggelén kaptam a nevemet az édesanyámtól, melynek jelentése: újjászületés. Ez a kettős erő meghatároz engem és biztosan ezért is várom ekkora energiával, ezt az időszakot. De nem csak nekem lesz a tavasz érkezése ekkora energiadózis. Holnap mindenkihez bekopog kivétel nélkül és mindenkire ráborul az a bizonyos selyemköntös. Viseljük örömmel és jó érzéssel.

Nyári tábor

Életünk során sok szép pillanatban lehet részünk, de kevés az olyan felemelő és euforikus időszak, amit úgy tartunk számon, hogy életem legszebb napja volt vagy életem legszebb időszaka volt. Mostanában egyre kevesebben vagyunk, akik elmondhatjuk, hogy rendelkezünk ilyesfajta élménnyel vagy emlékkel. Nekem hála az égnek van egy ilyen emlékem. Mai napig életem egyik legcsodálatosabb élménye azaz időszak, amiben 2008 év végén és 2009 év elején részem lehetett. Viszont ezzel az emlékkel kapcsolatban, sajnos olyan hibába estem, mint sokan mások. Nem úgy emlékezem, ahogy kellene, hanem visszasírom életem ezen időszakát és ez egy nagy tévedés a részemről. Újra és újra reménykedem benne, hogy még egyszer át fogom élni és igenis lesz rá lehetőségem. Aztán csalódnom kell, hogy mégsem. Ez a tévedés az igazi nyári tábor szindróma esete.

Kisgyerekként, iskolás korunkban volt részünk nyári táborokban az biztos. Mégis van egy, az első az igazi, ami megismételhetetlen. Az ember minden percét élvezi, "örök" barátságok kötődnek és olyan élményekkel gazdagodunk, amelyek felejthetetlenek. Minden percét, minden mozzanatát élvezzük. Aztán eljön a búcsúzás, közeledik az ősz és az iskola újra elkezdődik. Az első napokban-hetekben olyan friss még az élmény, hogy majdnem minden szünetet és szabad pillanatot ezen élmény felelevenítése tölt be. Aztán közeledik a tél és csakis arra gondolunk, hogy nem baj jövőre is lesz nyár és akkor is elmegyünk és minden olyan csuda jó lesz, mint idén. És várunk. Várjuk a következőt. Míg nem elérkezik. Elérkezik a várva várt pillanat,de valahogy mégsem érkezik meg. Ott vagyunk. A helyszín, az idő, szinte kivétel nélkül a gyerekek is ugyanazok, mégis az egész valahogy idegen lesz. Valahogy semmi sem az igazi még az újra látott "örök" barátok sem. Akkor és ott nagyon-nagyon csalódottak leszünk. El fog minket a szomorúság, mert megértjük. Megértjük, hogy az a nyár egyszeri volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Sosem lesz ugyanolyan többé. Aztán jó esetben a szomorúságot felváltja egy más érzés. Az egyik legnehezebb felismerés, ami ugyanakkor derűre int:
-Nem is kell, hogy újra megtörténjen. Pontosan attól volt varázslatos és különleges, mert más volt és összehasonlíthatatlan. Valaki egész élete során nem él át olyan felemelő és boldog percet, mint akkor gyerekként a nyári táborban. Épp ezért nekem is örülnöm kellene. Örülnöm, hogy évekkel ezelőtt átélhettem egy olyan felemelő időszakot, amire csakis boldog szívvel szabad gondolnom. Nem pedig negédesen, s úgy mintha elsiratnék valamit. Az életben igenis vannak ilyen egyszeri soha vissza nem térő időszakok. Hát ragadjuk meg őket! Éljük meg őket és emlékezzünk rájuk jó szívvel, mert ez is az élet egyik nagy csodája.

Úgy volt

Úgy volt a színpad a miénk lesz s körbe vesz minket a fény,
de úgy látszik ez a csillagos ég már csak az én lelkemben él.

Nem mondom hogy visszasírom hiszen miénk volt a legszebb pillanat,
ez a varázslatos el nem múló érzés, mi szívemben örökké megmarad.

S míg szívem egyszer meg nem szűnik dobogni, addig remél,
reméli, hogy e két lélek egyszer egy dalban, még újra együtt zenél.

Lángbegy

Egy dal.
Két film. 

Három szó: Feltétel nélküli szeretet!

Ezt a mesét hallottam a minap:

„Egyszer volt, hol nem volt…

Élt egyszer egy Lángbegy nevű apró sárgarigó. Lángbegy egyszerűen imádta a napfényt. Órákon át tudott sütkérezni a sugarakban. Ám amikor jött egy zivatar, a mamája szárnya alá bújt szomorúan. Kérdezősködött, hogy miért teremtett Isten olyan erős zivatarokat, hogy azok elvigyék a napfényt. A mamája rámosolyogva így szólt: - Egy nap majd meg fogod tudni, ha a fellegek felett szállsz majd. Na már most, a zivatarok csak jöttek, és jöttek...és a kis Lángbegy újra, és újra csak ugyanezt a választ kapta. Egészen addig, amíg egy hatalmas vihar nem érkezett és a mamája másképp nem válaszolt. Így szólt: - Szárnyalj fel a magasba, és lásd a saját szemeddel! Hát, a kis Lángbegy nagyon félt, hiszen a szárnyait is még alig használta. Mégis nekivágott a nagy ismeretlennek. Odafenn azonban nem válaszok várták, hanem villám, mennydörgés és süvítő szél. Majd' szétszakadt szegény. Már éppen úgy volt, hogy visszaküzdi magát, amikor hirtelen...áttört a felhőkön...és meglátta. Szebben, mint valaha. Abban pillanatban világossá vált: Nincs az a vihar, ami elvehetné a napfényt. Az mindig is ragyogott. Olyan örökkévaló, mint a szeretet a mamájától. Csak arra volt szükség, hogy a fellegek felett szálljon. „

Csodálatos! Ennél csodálatosabb érzés nincs a földkerekségen. Feltétel nélkül szeretni és szeretve lenni. Ehhez az igazi szeretethez két dolog kell. Hit és bátorság. A bátorságot nem olyan értelemben értem, hogy mennyire vagyunk merészek és elhívatottak. A bátorságot ez esetben úgy értem, hogy legyen elég erőnk és merjünk helyesen cselekedni. Helyesen akkor is, ha úgy érezzük, hogy odakint a legelszántabb szélvihar és orkán vár ránk. Amikor annyira szeretünk valakit, hogy érte keresztülsétálunk a legfélelmetesebb tájfunon is, mert mindent megtennénk érte. Amikor arra törekszünk, hogy a rossz napjait jóra cseréljük. Csak el kell engedni a félelmet és szabadnak lenni. Szabadnak akár az apró kis madár. Szabad volt és bátor. Bár a teste törékeny volt, mégis szembe szállt a legádázabb időjárással. Tudta, hogy a mamája sosem hazudna neki és hitt a szeretet erejében. Nem számított, hogy a legzordabb és legpusztítóbb villámcsapásokon kellett keresztül repülnie, ő csak repült és repült felfelé, mert tudta, hogy meg fogja látni a napfényt.

A napfény, ami nem más, mint a szeretet. Az élet varázslatos. Varázslatos, ha merünk igazán szeretni. Szeretni a szerelmünket, szülőt, gyermeket, rokont, barátot, lelki társat, magunkat, az életet vagy akár egy idegent. Nincs az a fondorlat, nincs az a rosszakarat, nincs a földön olyan cselszövés, amit ne győzne le a szeretet ereje. A szeretet mindent legyőz. Tárjuk ki a szívünket és engedjünk be a fényt! Higgyünk abban, hogy amikor az élet a leghangosabb és a legfélelmetesebb mennydörgéseivel is súlyt le ránk, akkor sem vagyunk egyedül. Mindig van egy apró fénysugár, egy kis fénycsóva, ami áttöri a legsötétebb falakat. Áttöri a legszorosabban átszőtt felhő rengeteget is. És akkor... ott. abban a pillanatban, bebizonyosodik. Bebizonyosodik, hogy a kismadárnak igaza volt: „Nincs az a vihar, ami elvehetné előlünk a napfényt! ”

Lábőrzők

Kényszerpihenő alatt az ember sok gyógyulási eszközt és módszert kipróbál. Két hét után állíthatom, nekem meg van a receptem lábujjtörés esetére. Elsőként szigorúan tartsuk be az utasításokat, amit az orvos kér tőlünk. Feküdjünk és csak akkor keljünk fel, ha igazán szükséges. Alkalmazzuk az általa előírt gyógyító gélt és kötést, amik a fizikai gyógyuláshoz hozzájárulnak. Ugyanakkor a lelki gyógyulásról és hogy a testünk minél hamarabb tudjon a regenerálódásra koncentrálni nekünk kell gondoskodni. A lelki gyógyulásban nem csupán az emberi kapcsolatainkban bízhatunk, hanem a házi kedvencek segítségében is. Rám ez a két kis tündérvirágszál vigyázott és mindennap őrizték a fájó, gyógyuló lábamat. Elképesztő és csodás, hogy ember és állat között milyen szoros lelki kapcsolatok kötődhetnek. Legyen szó kutyákról, cicákról, lovakról vagy az én esetemben a törpenyuszikról. Ez a két kis szeretetcsomag segített és segít nekem, nap mint nap gyógyulni, amit én jó sok simogatással és jutalomfalattal hálálok meg nekik. Találjuk meg a számunkra és az életvitelünknek legmegfelelőbb kis házi kedvencet, mert elképesztő mennyi kis apró csodás pillanattal gazdagítják az életünk mindennapjait.

Torz tükör

Egyre kevésbé bírom, ahogy a média manipulálja a világot, a társadalmat. Leginkább az időseket és a fiatalokat féltem. Az időseket azért, mert nekik szinte csak ez az egy csatorna maradt arra, hogy lássanak valamit is a világból. Sok esetben eleve magányosak, depressziósak és teli vannak félelemmel. Félelemmel, hogy a végállomás egyre közelebb van. S ahelyett, hogy a nyugdíjas éveiket élményekkel fűszereznék meg, inkább savanyúbbak lesznek. Ha naponta megnéznek akárcsak egy híradót is, a félelemérzet csak növelve van. Bezárkóznak, talán egy sétára sem mernek már kimenni az utcára, főleg szürkületben. Ezáltal még jobban be vannak szorítva egy zárkába és ez a magányosságukat csak növeli. Tény, hogy manapság nem szép világban élünk. De a médiának pont erre van szüksége. Pont ezt akarja elérni. Otthon beszorítják az embereket a falak közé és minél több manipulatív dologgal beférkőznek az elméjükbe. Aztán szinte észrevétlenül indulhat az átformálás. Minden egyes nap, valami tovább romlik. Romlanak az emberi viszonyok. Az emberek, akik egyre inkább falakat emelnek maguk köré, átformálódnak. Megváltoztatják a nézeteiket, értékeiket, kapcsolataikat. 

A fiatalok elé pedig egy olyan torz tükröt tesznek, amiből csak az látszik, hogy lehetnek igazán valakik az életben. Egyszerű a recept úgy kell kinézni, mint a kirakat babák vagy a médiában szereplő "sztárok". Semmi más nem számít csak a külső. Nem számítanak az értékek, nem számít, hogy valaki tanult-e, nem számít, hogy a belső énje ragyog, csak az, hogy mit mondanak a számok. A számok a derék, a csípő és a mell körül, no meg persze makulátlan ragyogó arc. Csak ezekkel érheted el a boldogságot, a sikert, a szerelmet. A sok manipulatív külsőség miatt elveszett belőlük az önkép, az őszinteség. Ezáltal nem barátságok és szerelmek kötődnek, hanem érdekkapcsolatok. Akár egy új ruhadarabhoz, úgy állnak a másikhoz.

Belép a boltba. Nézelődik. Megnézegeti egyiket, másikat, majd bevisz egy-kettőt a próbafülkébe. Felpróbálja őket és nézi magát a tükörben. Forgolódik. Oldalról, elölről, hátulról szépen végigméri magát és azt mondja: Igen, ez lesz az. Hát magával viszi. Másnap, harmadnap és pár hét elteltével csak úgy ragyog a külsője. Úszik a dicsérő szavak lágy hullámain és úgy tűnik, minden rendben van. De meddig is? Az idő elteltével eltűnik az újdonság varázsa. Egy-két mosás után, pedig valahogy már a színe sem az igazi. Ennyi elég is. Elég ahhoz, hogy elfelejtse mennyire szerette ezt az új kis darabot. Hát mit csinál? Eldobja. Eldobja és megy a boltba egy új textilért. Hát valahogy így működnek a mai kapcsolatok, főleg a fiatalok között. De kérdezem én, hová vezet ez? Félő, hogy tíz vagy húsz év múlva mennyire deformálódik el ez a generáció. Mennyire torzulhat még el ez a tükör, amit most eléjük tartanak és honnan érkezik majd a segítség?
Érkezik?

Frontvonal

Életem talán egyik legnagyobb feladata elé nézek.

Már mocorog bennem jó ideje a kérdés, hogy mi is az én legnagyobb problémám. Mi az a dolog, ami nem hagyja, hogy igazán önmagam lehessek. Ami odabent sokszor marcangolja a lelkem és nem enged a szorításból. Persze az is egy nagyon nagy dolog, ha az emberben már megfogalmazódott a gond és tisztában van a probléma gyökerével, de az én helyzetemben ez most már nem elég. Cselekednem kell, különben semmi változás nem fog beállni az életemben.
Egy számomra különlegesen fontos személlyel beszélgethettem az elmúlt héten. Szó szerint megállt körülöttünk az idő és csak mi voltunk. Mi ketten és a nyílt, őszinte gondolatok, érzések. Lelki utazásunk során jöttem rá arra, hogy mennyire igaza van. Eddig is tudtam, mégis hogyha valaki más mondja szemtől-szembe, pláne szívtől-szívig, akkor hat csak igazán. Egy megerősítést kaptam, hogy nem járok rossz nyomon és igenis menjek tovább. Nyomozzak és kutassak tovább és elérem a célom. Küzdjek meg saját magammal és a megfelelési kényszeremmel.

Igen. Ez a legfőbb problémám, amit ugyanakkor nem értek. Egyszerűen nem értem a bennem lévő kettősséget. Hogyan férhet meg bennem két ennyire ellentétes dolog? Egy harctéren állok, ráadásul nem is akárhol. A frontvonal kellős közepén. Az egyik oldalon sorakoznak fel, a nem foglalkozom mások véleményével, és hogy ki mit gondol rólam hadtestület katonái. A másik oldalon pedig, a tökéletesen meg akarok felelni mindig, mindenkinek és minden elvárásnak katonasereg. De hogyan? Hogyan lehet ennyire intenzíven meg bennem mind a két oldal? Milyen furcsa kettősség ez? Hát ezek után aztán ne csodálkozzak azon, hogy valami nem stimmel velem. Naponta mind a két oldalról ágyúznak, bombáznak, nyilaznak, hát még jó hogy nincs itt béke. Különösebben sosem érdekelt, hogy más mit gondol rólam, mégsem bírom ki, hogyha valakinek valami baja van velem. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy vannak emberek, akik nem kedvelnek, sőt tovább megyek. Nem tudom elviselni, hogy szélsőséges esetben még rosszat is akarnak nekem, annak ellenére, hogy én nem tettem semmit. Semmi rosszat. Nem is ismerem őket igazán, ők sem engem. Sosem bántottam őket, mégis újra és újra olyan fondorlatokban mesterkednek, hogy nekem rossz legyen és engem rossz fényben tüntessenek fel. Rossz fényben, pláne számomra fontos emberek előtt. Én meg újra és újra, azért marcangolom magam, hogy ezt megcáfoljam? Hát elég legyen ebből! El kell fogadjam a következő tényt/tényeket: Nem kedvelhet, nem szerethet mindenki! Nem lehetek mindenkinek szimpatikus! Nem felelhetek meg minden elvárásnak! Nem vagyok tökéletes! Nem lehetek mindenki számára a numero uno! Nem teljesíthetek minden területen csillagos hatosra! Mégis ezt várom el magamtól. Ez már talán túlmegy egyfajta maximalizmuson, ezért is hívom kényszernek.

Nos eljött a cselekvés ideje! Ideje felvennem a legfényesebb páncél ruhámat és kimenni harcolni. Ki a harcmezőre és küzdeni. Napról-napra megküzdeni mind a két oldallal. Hiszen a béke, valahol úgy érzem, a két sereg között van. Hiszen az sem jó, ha nem foglalkozom senkivel és semmivel, illetve az sem, ha mindennek és mindenkinek meg akarok felelni. A megoldás az aranyközépút. Halljam meg mások véleményét és ha úgy érzem nyugodtan mélázzak el rajta, de elsősorban ne nekik akarjak megfelelni, hanem csakis saját magamnak. Ne azzal foglalkozzak, hogy másnak tetszik- e az, amit csinálok, szeretik- e hangomat, csakis azzal foglalkozzak, hogy én nekem mi tetszik. Az én lelkemnek mi az, ami jó. Hát ezek a napok jönnek most. Háborús napok. Úgy kell harcoljak, hogy mire eljön a napnyugta úgy érezzem, a mai nap is mindent megtettem. Mindent megtettem azért, hogy béke legyen, úgy várva a holnapot, hogy teli legyek erővel és reménnyel. Úgy várva a holnapot, hogy sose felejtsem el: Nem a páncél erősíti a lovagot, hanem a lovag erősíti a páncélt!!!

Járatlan út

Ítélkezni a legkönnyebb.

Megítélni, pálcát törni a másik felett, annyira egyszerű. A másikban megtalálni a hibát és rosszat mondani róla az a legkönnyebb út. De ezzel elsősorban nem őt bántjuk, hanem saját magunkat. Egy alattomos, fertőzött ital. A belsőt és a környezetet egyaránt pusztítja. Látszatra lehet, hogy ízletes és csalogató, sőt az elején tán még üdítő és finom is, de hosszabb távon az egyik legkeserűbb íz, amit emberi száj érzékelhet. Sokkal könnyebb beállni a sorba és az előre kitaposott úton haladni ezzel a fertőzött itallal a kezünkben. Hamarabb elfogadnak, ha mi is olyanok vagyunk, mint a többség. A többség, akik napról napra a kitaposott úton haladnak és egyre fertőzöttebbek. Hát ideje gyógyulni! Merjünk máshol járni, mást inni és másmilyennek lenni.

Valahogy korábban sem jártam teljesen az előre kitaposott ösvényen. Mindig valahogy mellette bandukoltam és inkább szemlélődtem, olykor - olykor belelépve egy-egy lábnyomba, de pár éve teljesen más lettem. Merek! Merek, akár egyedül is az ismeretlen úton járni. Egy ismeretlen, járatlan úton, ami tele van akadállyal, szúrós bogáncsokkal, amik megsebeznek. Az úton,  ahol újra és újra megmérettetem magam. Ez az ismeretlen rávilágít az erősségeimre, a gyengeségeimre és ezek alapján formál engem. Merek más lenni és ezt nem elrejteni vagy szégyellni. Ránézni másokra, családtagra, barátra vagy akár egy idegenre az utcán és nem végigmérni, kritizálni, hanem a jót keresni. Ez egy ilyen világban, mint a mai nagyon, de nagyon nehéz feladat, mégis annyira jó. Jobb nekem és jobb nekik. Azért nehéz, mert az eleve ok nélküli ítélkező és ujjal mutogató emberi tömegnek még okot is adok. Okot adok arra, hogy még többen mutogassanak rám, akár legyintsenek rám, hogy mennyire naiv vagyok. Hát tegyék és higgyék. De nekem nagyon jó ez így. Szinte élvezem, néha talán már mosolygok is.
Nem. Nem ment el az eszem. Nem ejtettek a fejemre, csak megtanultam másnak, de nem kívülállónak lenni. Nem tartom magam tökéletes embernek, félreértés ne essék. Szerintem tökéletes halandó ember nem létezik és nem is kell, hogy létezzen. Csupán törekszem arra, hogy jó legyek, s  az idő haladtával egyre jobb és jobb ember legyek.
A legjobb érzés, hogy évek elteltével azt látom, hogy nem egyedül sétálok ilyesfajta ismeretlen ösvényeken. Mások is vannak körülöttem. Egymás mellett járunk mi, egymásnak jót adva, de nem egy úton. Mindenki a saját útján. Mi, akik merünk. Merünk szeretni, merjük a jót keresni másokban, merünk „közhelyes” mondatokat használni és merünk másmilyennek lenni. Remélem, hogy mindennap egy újabb gyógyulni vágyó lelket vélek majd felfedezni a saját járatlan útján.

Közhely

Nem szeretem ezt a szót. Elveszi tőlünk. Sok esetben elveszi tőlünk az igaz, őszinte szavakat és érzéseket. Korábban úgy éreztem nem mindig mondhatom ki azt, amit érzek, mert le vagyok kezelve, hogy ez mennyire közhelyes. Ha az ember azt mondja a másiknak, hogy Szeretlek, az csodás. Aztán, ha ezt elmondja évek alatt akár mindennap egy idő után a környezete által rá van húzva a közhely lepel. Ez olyan nagy hiba! Miért ne mondhatnám el minden áldott nap a szívemben különleges helyet elfoglaló embernek, hogy mennyire szeretem, ha egyszer ez így van. Korábban sem nagyon érdekelt, manapság pedig szinte egyáltalán nem, hogy a körülöttem lévő emberek, akár idegenek megszólnak, elítélnek, kritizálnak. Azt, hogy a szívemben mi is van igazából, azt csak én tudhatom, ha pedig más számára ez „közhelyes”, az nem nekem rossz. Sőt kívánni tudom, más is tapasztalja meg mennyire csodálatos, ha ilyen szavakat valódi érzésekkel mond ki az ember. Bátran legyünk „közhelyesek”.

Itt van a mai nap. Valentin nap, Bálint nap, Szerelmesek napja. Mindenkinek mást jelent. Nekem nagyjából semmit. Eddig sem ünnepeltem és ezután sem fogom. Hogy miért? Na, most leszek ám igazán „közhelyes” sokak számára, de ezt érzem és nem titkolom. Nekem a szeretet ünnepe, a karácsony. A szerelmemmel való ünnep, pedig az évfordulónk, illetve ha jobban belegondolok minden áldott nap. Minden egyes nap, amit együtt tölthetünk a földi életünk során, ajándék és ünneplésre méltó. Minden pillanat ünneplésre méltó, amikor el tudom mondani neki mennyire szeretem és ha ezerszer kellene újra döntenem, akkor sem döntenék másképpen, akkor is őt választanám. Ezzel szemben persze nem ítélem el azokat, akik készülnek a február 14-re, hiszen másoknak lehet, hogy ez a nap a legfontosabb. Hát készüljenek bátran! Bátran, nem törődve azzal, hogy mennyire lesznek mások számára „közhelyesek”!

A jelen csodái

Az idő. Az idő egy nagy csapda mindannyiunk számára. Manapság az emberek túlnyomó többsége túl sokat időzik el a múltban és a jövőben, ahelyett hogy megélné a jelen szépségeit. Úgy képzelem el az életet, mint egy vonatot. Egy vonatot, ami halad a számára kijelölt úton. Nem tudni meddig megy, de nekünk addig van időnk nézni a tájat, amíg a vonat el nem ér a végállomásig. Mégis valahogyan némelyik ember nem ott foglal helyet a vonaton, ahol kellene. Elképzelésem szerint három kocsi halad velünk az úton. A múlt, a jelen, és a jövő kocsija. Mégis olyan, mintha nekik a jelen kocsija hiányozna. Ülnek a múlt és a jövő kocsiját összekötő piciny szakaszon, azon a pici zeg-zúgon, ahol a szerelvények összekötődnek. A baloldalán a múltja. Jobb oldalán a jövője. Be van szorítva e kettő közé. Szinte csak ezt a két világot látja és az orra előtt lévő tájból alig lát valamit. A két kocsi leárnyékolja az adott pillanat szépségeit. Nem látja a csodákat. Úgy halad végig az idővel, hogy alig lát a világból valamit is. Ahelyett, hogy felkelne és elhinné, hogy igenis van egy harmadik kocsi is. Az ő számára is létezik a jelen kocsija, ahol bátran nézelődhet. Hiszen ebben a szerelvényben élünk ma. A tegnapot, a múltunkat átírni már nem lehet. Elképzelésünk lehet a holnapról és kell is, hogy legyenek céljaink, hogy mit szeretnénk elérni az életben, ez így természetes. De nem szabad folyton siratni a múltat és egy elképzelt álomvilágban reménykedni. Majd akkor leszek boldog, ha sok pénzem lesz és akkor elmehetek ide és oda. Megvehetem ezt és azt. Majd ha végre rám talál az igaz szerelem, na majd akkor leszek igazán boldog... Akár a sivatagban lévő homokszemek, megszámlálhatatlanok. Megszámlálhatatlan álomképek sorozata, hogy mitől leszek majd boldog a jövőben. Tévedés!

 
Most kell, hogy boldog legyek! Ma és ebben a pillanatban! Ha mindig csak az elképzelt világot várjuk, akkor elsiklik mellettünk az élet. Az egész vonat utunk során nem látunk mást csak azt a pici sávot, ahelyett hogy felkelnénk és jól körbenéznénk. Mindenfelé. Egy ekkora látószögben sokkal több apró csodát észreveszünk, mint abban a kis zegzugban, ahol beárnyékol minket a múlt és a jövő szerelvénye. Szánhatunk időt a múlt szerelvényének söprögetésére, a jövő kocsijának díszítésére, de berendezkednünk a jelen szerelvényében kell. Kell, hogy foglalkozzunk a múltunkkal és készüljünk a jövőnkre, de élnünk a jelenben kell. Minden egyes napnak meg vannak a maga csodái, csak észre kell őket venni. Egy kis hűsítő szél a forró nyári melegben, egy madár hangos éneke, ahogy a tavaszias illatfelhőben fürdik, egy kellemes derítő napfény, ami beborítja az arcunkat a téli hidegben. Egy érintés, egy mosoly, egy ölelés egy rég nem látott szerettünktől, egy dallam, egy illat, egy…. Végtelen tenger, végtelen csodákkal, ez az életünk. Leljük meg örömünket mindenben, amit csak a jelen pillanata adhat nekünk, mert a vonat halad és nem áll meg. Illetve, de. Megáll. Megáll a végállomáson. Nekünk pedig csakis addig van időnk. Időnk, hogy csodáljuk a tájat.

Kényszerpihenő

Sokszor nem értjük, miért történnek velünk rossz dolgok, például akár kisebb balesetek. Elég egy rossz mozdulat, egy hibás döntés vagy az én esetemben egy félresiklott, megcsúszott lépés. A pillanat tört része alatt meg van a baj. Elég ez a rossz mozdulat és az addig hibátlanul működő testünk törékeny, sebezhető gyenge felületté válik fájdalmakat húzva maga után.

Sokan elkezdik a” mi lett volna ha” mondatok végtelenített változatát. Abba a hibába esnek, hogy ezerszer visszapörgetik magukban a pillanatot, mint egy videó felvételt, hogyha akkor abban a pillanatban jobban figyelek, akkor ez nem történik meg. Ha nem sietek ennyire és megvárom a zöld lámpát, akkor minden másképp alakul és sorolhatnám. Ám ilyenkor nem a testük gyógyulása felé vezető úton sétálnak. A megsebzett test mellé választanak maguknak egy lélekromboló utat is. Teljesen más oldalról kell megközelíteni egy ilyen balesetet. Én is ezt teszem.

Lefuttatom a fejembe a végtelennek tűnő „mi lett volna ha” mondatok sorozatát, de másképpen. Mi lett volna, ha nem esem el és később egy sokkal durvább baleset ér? Mi lett volna, ha most nem az ágyban lennék, azzal törődve, hogy meggyógyuljak, hanem még jobban leamortizálnám magam a hétköznapi teendőkkel? Úgy fogom fel, hogy valami sokkal nagyobb bajtól óvtak meg. Ezzel a kisebb balesettel, ami ugyan fájdalommal és kellemetlenségekkel jár, megóvtak egy sokkal nagyobb és fájdalmasabb dologtól. Kényszerpihenőre fogtak. Szigorú fekvés és türelem a gyógyuláshoz. Ez szükséges most.
Ez az út, az én utam, ami gyógyír a sebes testnek és építő a léleknek!

Villámlátogatás

Bár az igazi randevút egyelőre nem sikerült megszervezni, de egy piciny villámlátogatásra volt idő.
Az előző bejegyzésemben (Palota) leírt pusztuló szoba. A hangom szobája. Hát ott jártam. Ott tettem villámlátogatást. Mit is mondjak, érdekesen telt. Mint amikor valamit nagyon vár az ember, régóta ki van éhezve a pillanatra, és amikor megtörténik, valami még sem kerek. Valami hiányzik. Valami nem működik. Nem feltétlen rossz az élmény és csalódás, de valahogy nem is igazán jó.

Beléptem és örültem. Örültem, hogy ha csak egy rövid időre is, de végre újra itt lehetek. A látvány nem volt épp kellemes. A kicsit dohos, poros levegő ölelésében egy – két leszakadt polc árválkodik, a fal pedig szürkévé vált. Ahogy lépkedtem a szoba közepe felé a lábam folyton megbotlott a padlón heverő eszközökben. Ott volt minden szétszórva. Minden eszköz, ami csak a renováláshoz szükséges. Összegyűjtöttem majd a szoba egyik sarkába helyeztem el őket. Bár a kezembe vettem valamennyit, mégsem sikerült tennem semmi látványosat, maradandót. Megkapargattam a felszínt, a leomló vakolatot, kiszellőztettem, de nemhogy a színkeverésig még az alapozásig sem jutottam el.  Akkor tudatosult bennem, hogy ehhez bizony több idő kell. Ez nem egy ötperces felújítás lesz. El kell fogadni a tényt, hogy ahol régen jártam, nem fog öt perc alatt visszaváltozni és újra tündökölni. Amit hagytam lepusztulni, annak idő kell az újjászületéshez is. Egy villámlátogatással nem sokat értem, maximum annyit, hogy felmértem a helyzetet. Ez is valami. Megtettem az első lépést és ezek után jöhet a tervezés. Meg tudom tervezni, hogyha legközelebb idelátogatok, akkor mi a dolgom és szépen módszeresen, lépésről - lépésre csinosítok ki mindent. Bár itt van előttem az összes szerszám, ami kellhet, de ez nem elég. Nem csak kézzel fogható dolgokra van szükségem. A belső eszközeimre is szükségem van. Kitartásra, akaratra, de főként türelemre. Türelemre magam felé és a szobám felé. Nehéz lesz, de ez az egyetlen út, ami elvezethet a célig.
Hajlamosak vagyunk mi emberek a felismerés után rögtön a katarzist várni, nem igaz? Pedig ez nem így megy. Ha képes voltam heteken keresztül, hónapokon át hagyni, hogy ez a szoba lepusztuljon, mert mindent a kötelezettségek alá rendeltem, akkor nem várhatom el, hogy rögtön pár nap alatt minden helyreálljon. Ahogy a pusztuláshoz, úgy a renováláshoz is hetekre, sőt akár hónapokra van szükség. Nem számít. Ki fogom bírni! Annyira látom magam előtt a célt, a felújított kis szobámat, hogy képes leszek küzdeni. Minden eszközzel azon leszek, hogy meg is tudjam valósítani azt, amit most még csak vizualizálva látok.

Következésképpen:
Sokkal több randevúra lesz szükség magammal és a hangommal, mint ahogy azt korábban elképzeltem. Talán nem is baj, hogy így alakult. Hiszen minél több időt hagyok az ismerkedésre, annál jobban össze tudnak hangolódni. Annál jobban meg tudják mutatni, hogy mi is az, amire valójában képesek együtt.

Palota

Úgy érzem bezártak.
Bezártak egy kötelezettségekkel teli óriási nagy palotába és nincs kiút. Nagyon sok emelet, rengetek szoba és lépcső. Minden helységben egy-egy feladat és hiába futok, hiába sietek, hogy a napvégére végezzek, valahogy újra megtelik és nincs elég időm. Nincs elég időm magamra. Pedig csak pár órát szeretnék és egy üres szobát. Egy üres szobát feladat nélkül.

Ezt a helyet keresem a palotában hetek óta, mégis csak bolyongok. Megyek a folyósok, lépcsőkön le és fel ide-oda, de bármelyik ajtón is lépek be az foglalt. Ott és akkor nem lehet. Majd később. Bármelyik kis zeg-zúgban is úgy tűnik, hogy helyet találok, csalódottan fogadom, hogy most ott sem alkalmas.  Még nincs itt az időm, még több türelem kell. A türelmem viszont úgy érzem elfogyott és frusztrált lettem. A lelkem apró kis szobái kezdenek elkopni. Apró kis szobák ezek, amelyek kapcsolatban állnak egymással, s ha az egyik szobában elindul a lavina, azt a többi is megérzi. Bár mindegyik szoba más és más - különböző berendezés, eltérő színek, változatos illatok - mégis ezek együtt alkotnak engem egésszé. Ezekkel a szobákkal vagyok teljes. Hetek óta próbálgatom a felújítást. Egy kis festék ide, egy újabb bútor oda, de bármelyik pici szobát is festem ki, rendezem át, pár nap múlva újra elkopnak, szürkülnek. De vajon miért?

Rájövök. Hát persze.
Nem azzal a szobával foglalkozom, ahonnan elindul a méregfüst. A méreg, ami hatással van az összesre, akár egy terjedő penész vagy egy erősebb hatású savó, ami ha elindul marja mindazt, ami az útjában áll. Ebbe a szobába kell bemennem, ott kell felújítanom és rendet raknom. Vajon melyik szobából ered ez az erő, ami akár még a legcsodálatosabb színű szobámat is képes szürkére mázolni? Miért kérdezek, hiszen tudom a választ. Nagyon is jól tudom.

Ez a szoba, a hangom szobája. Belépek.

Olyan mintha ezt a szobát porig bombázták volna és nem lenne ott más csak egy sivár terület. Por van, hamu és szürkeség. Sürgősen tennem kell valamit, mielőtt a többi szoba is megfertőződik. Be kell tapasztanom a rést, amin keresztül ez a méreg átszivárog. A rést, ami komoly és maradandó károkat okozhat. Aztán meg kell szüntetni a méregfelhőt. Ehhez nem kell más, mint idő. Kell, hogy legyen idő arra, hogy a lelkem ezen szobája  - s általa a többi is - újra tiszta legyen. Színt kapjon, berendeződjön. Kell egy randevú. Egy randevú magammal, amit nem lehet lemondani. Egy hely a palotában, ahol csak én vagyok és a hangom. Nincs megfelelési kényszer, nincs elvárás, nincs semmi. Csak én, a hangom és a tér. A tér, amit megtöltök érzésekkel, energiákkal és felszabadulhatok. Szárnyalhatok. Talán ott és akkor sikerülni fog ezt a szobát életre kelteni.

Csalódás

Fájdalmas.

Fájdalmas, ha egy barátban vagy ismerősben csalódnunk kell. Fájdalomként érint, hogy az eddig őszintének hitt szavakat csak egyfajta látszat irányította. Félrevezetés, hazugság, vetítés. Értetlen vagyok. Elkapnak a negatív érzések, gondolatok. Vajon mióta tart ez? Az egész az elejétől kezdve átverés? Az nem lehet! De akkor miért nem láttam én ezt már sokkal korábban? Vajon minden csak egy kitalált mese vagy a történet maga valós, csak egy kicsit át van színezve? Akár egy kirakós játékban, úgy játszik a darabkákkal, színekkel miközben velem beszélget? Kék helyett a pirosat teszem, az valahogy jobban mutat. A sárga mellé nem teszem a szürkét, mert azt hosszú lenne kimagyarázni, inkább a zöldet, akkor több az esélye, hogy megértésre találok. Nem akarom elhinni. Aztán a negatív érzések után jön valami más. Valami teljesen más.

Felismerés.

Egy kirakós játékban minden darabnak meg van a maga helye. Különbözőek, nincs két egyforma. Mégis ha megfelelő helyre tesszük őket, akkor az egymásba tökéletesen illeszkedő darabkákból egy csodás képet kapunk. Igen ám, de egy kirakósban egy nem odaillő darab beerőltetését nem lehet sérülés nélkül megtenni. Mi van akkor, ha az említett személy elvesztette az igazi darabkákat és valami hirtelen előkapott tákolmánnyal akarja pótolni az elhagyott darabok helyét? Az elsőként kialakult düh és szomorúság elmúlik. Átveszi a helyét az aggódás. Másfajta kérdések merülnek fel bennem. Meglehet, hogy most kellene a legjobban segítenem? Most van rám a legnagyobb szüksége? Bánt a helyzet, ami természetes, de mi van akkor, ha baj van. Ha valami miatt nem tudja és nem látja a darabkák valós helyét, s nekem kell segíteni. Megkeresni az elveszettnek hitt darabkákat. Felismertetni vele a részleteket, hogy melyik darab valójában hová is való és melyik színnek melyik mellett van a helye. Nem tudom mi lenne a helyes döntés, a helyes út, de úgy érzem tennem kell valamit. Talán együtt sikerülni fog és a kirakós újra összeáll egy csodás képpé.

Elmélázok.

Eszembe jut még valami. Valami nagyon fontos. Ez az utolsó kérdés, ami felmerül bennem és elakadok. Mi van akkor, ha már nem ugyanazt a képet látjuk a kirakós doboz legtetején?

Találkozás

A mókuskerék sok mindentől megfoszt. Sokszor hetekig, hónapokig, sőt akár évekig is húzhatunk egy olyan találkozót, amire a szívünk mélyén már nagyon régóta vágyunk. Legyen szó egy régen látott rokonról, jóbarátról, volt kollégáról vagy ismerősről. Látva a sok felhalmozott napi teendőt néha valahogy könnyebb azt mondani, hogy: „hát ez most még sem fér bele”, „ne haragudj, de közbejött valami, máskor bepótoljuk”, stb... Ezek persze nem légből kapott kitalációk sorozatai. Az élet sokszor keresztülhúzza a terveinket, mégis kis szervezéssel, akár nagyobb erőfeszítések árán megoldható. Megoldható, hogy úgy cselekedjünk, ahogy a szívünknek jó.

És lám sikerül. Elérkezik a nap. A találkozás napja. Az izgalom, a különös csikizés az ember gyomrában ott ficánkol. Mikor toppan már be azon az ajtón, mikor látom meg? Vajon Ő is úgy fog örülni, ahogy én? Mindent ott tudunk folytatni, ahol sok idővel ezelőtt abbahagytuk? Aztán megtörténik. Eljön a pillanat és a szívünk végre boldog.

Órákon át tartó öröm és bánat. Hangos nevetés, majd szemet nem kímélő könnyek. Minden, ami a kimaradt időszakban, a múltban történt egyikünkkel, másikunkkal megértésre talál. A lelkünk, s a szívünk meghatározhatatlan mennyiségű súllyal könnyebb, s hazafelé sétálva, mintha könnyebb lenne még járni is. A búcsú elérkezik. Ez a találkozó is véget ér, mégis az arcunkról leszedhetetlen a mosoly. Ez a mosoly végig velem van. Végigkíséri az estét, sőt még a másnap reggelt is, ahogy eszembe jut a sok fantasztikus pillanat.
Nem. Nem hagyom. Nem hagyhatom, hogy mégegyszer ennyi idő teljen el két találkozás között.
Nem szabad engedni, hogy kizárólag a gondok, a teendők, a kötelezettségek határozzák meg a mindennapjainkat. Szükség van arra, hogy tudatosan, ésszerűen éljünk és cselekedjünk, de hagyjuk érvényesülni a szívünk akaratát is és akkor elérkezik. Elérkezik az a pillanat, amikor boldogok lehetünk.