Az álmok rejtélyesek és kifürkészhetetlenek. Van, hogy a fellegekig repítenek minket, de van, hogy a leggonoszabb szörnyet veszik elő a szekrény leges legmélyéről. Valaki emlékszik rájuk reggelente ébredéskor, valaki cseppet sem tudja hol járhatott az éjszaka. Azt mondják, hogy semmi probléma nincs azzal, hogyha az ember álmodik, hiszen ez is egyfajta agyi reakció. A tudat és tudatalatti megannyi információ morzsája, amikor mélyen alvásban, mély helyekről törnek elő belőlünk érzések, teóriák, félelmek, emlékek és ki tudja még mi minden. Azt mondják ha ügyesek vagyunk, az álmok irányíthatóak is. Ha mélyen beleássuk magunkat a témába és tanulunk, akkor akár a segítségünkre is lehetnek. Hát én ezt nem tudom, mert még nem próbáltam. Én csak azt tudom, amit átélek. Az utóbbi időben nagyon kezdtem belefáradni abba fizikailag és lelkileg is, hogy valamitől az agyam nem képes leállni még éjjel sem. Nagyon könnyen elalszom azzal nincsen gond, mégis éjjel, főleg a hajnali órákban most már majdnem három hónapja folyamatosan álmok gyötörnek. Azért írom a gyötörni szót, mert itt már nem számít, hogy az álom maga rossz vagy jó, ez már túllépett ezen a szinten. Ez már az a szint, ami folyton kimerültséget és fáradtságot okoz illetve okozott. Az egyik legijesztőbb élményem az "Álom az álomban" volt, amikor is négy szintet jártam meg. Álmodtam valamit amiben tudtam, hogy ez csak álom és felkeltettem magam, ami szintén egy álom volt és így tovább. A valódi ébredésem pillanatában, pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy most mi is az álom és mi is a valóság. Húsz másodpercig ültem az ágy szélén és kapaszkodót kerestem, hogy ez most ahol vagyok vajon az álmom vagy már felébredtem és amit látok, hallok, tapintok, érzékelek az a szilárd valóság. Rémisztő volt.
Olyan valóságosak néha az álmok, de kivétel nélkül nem mások csakis téveszmék. Neurális és idegi természetű fantazmagóriák, amelyeket az agyam hoz létre. Téveszmék én tudom, de akkor azon az éjszakán a testem és a lelkem nem tudja. Amikor az éjjeli vetítés elindul és az agy benyomja a lejátszás gombot a film elkezdődik.
Ebben a filmben, ebben a realisztikus álomban a test és a lélek ugyanazon dolgokat éli át, mintha valóban meg is történne. Akkor és abban a pillanatban nem tud a testem különbséget tenni álom és valóság között, csak érzékel és ezt továbbítja a megfelelő helyre. Ezért van, hogy reggelente ennyire kimerülve ébredek, mert olyan mintha az egészet valóban megéltem volna.
Hétvégén viszont rájöttem, hogy miért teszi ezt velem a fejemben rejlő titokzatos varázsgömb. Azért, mert nem figyeltem és figyelek magamra eléggé. Mindig minden és mindenki fontosabb a listámon, mindenki előrébb van, mint én saját magam. A saját érzéseim, gondolataim és az összes aznapi információ halmaz, mind-mind oldalra vannak söpörve, amelyeket napközben fel kellett volna dolgozzak. Ezért van az, hogy éjjel ezeket a teli írt lexikonokat valahogy megpróbálja az agyam által megbízott vezér őrnagy elrendezni és arra a könyvespolcra tenni ahová valóak, mindezt álmok formájában. Úgyhogy most mindennap szánok magamra időt, ha fáradt vagyok akkor is. Időt szánok az érzéseimre, a gondolataimra és próbálom őket a helyükre pakolni én magam, tudatosan. Hiszen, ha én rendben vagyok lelkileg és fizikailag is, az jó hatással van a környezetemre is. Ezáltal még többet tudok adni a környezetemnek, mint most.
A javulási folyamat elkezdődött. Még mindig álmodok, de már nem riadok fel éjszakánként kétszer vagy háromszor, kifejezetten az órára kelek fel és ez csak a kezdet. Ez egy újabb tanítás nekem arról, hogy ebben a rohanó világban ne hagyjam elveszni saját magam. Ne hagyjam, hogy az egóm meggyőzzön arról, hogy már pedig te fáradt vagy már pedig neked rég aludnod kellene ahelyett, hogy kicsit törődjek a gondolataimmal, az érzéseimmel. Nincs fontosabb annál, hogy törődjünk a saját belső világunkkal, mert akkor gyúlnak fel igazán a fények. És ezek azok a lámpások, amelyekkel másoknak is fényt és melegséget vihetünk a szívébe még a leghidegebb és legkomorabb órákban is.
Olyan valóságosak néha az álmok, de kivétel nélkül nem mások csakis téveszmék. Neurális és idegi természetű fantazmagóriák, amelyeket az agyam hoz létre. Téveszmék én tudom, de akkor azon az éjszakán a testem és a lelkem nem tudja. Amikor az éjjeli vetítés elindul és az agy benyomja a lejátszás gombot a film elkezdődik.
Ebben a filmben, ebben a realisztikus álomban a test és a lélek ugyanazon dolgokat éli át, mintha valóban meg is történne. Akkor és abban a pillanatban nem tud a testem különbséget tenni álom és valóság között, csak érzékel és ezt továbbítja a megfelelő helyre. Ezért van, hogy reggelente ennyire kimerülve ébredek, mert olyan mintha az egészet valóban megéltem volna.
Hétvégén viszont rájöttem, hogy miért teszi ezt velem a fejemben rejlő titokzatos varázsgömb. Azért, mert nem figyeltem és figyelek magamra eléggé. Mindig minden és mindenki fontosabb a listámon, mindenki előrébb van, mint én saját magam. A saját érzéseim, gondolataim és az összes aznapi információ halmaz, mind-mind oldalra vannak söpörve, amelyeket napközben fel kellett volna dolgozzak. Ezért van az, hogy éjjel ezeket a teli írt lexikonokat valahogy megpróbálja az agyam által megbízott vezér őrnagy elrendezni és arra a könyvespolcra tenni ahová valóak, mindezt álmok formájában. Úgyhogy most mindennap szánok magamra időt, ha fáradt vagyok akkor is. Időt szánok az érzéseimre, a gondolataimra és próbálom őket a helyükre pakolni én magam, tudatosan. Hiszen, ha én rendben vagyok lelkileg és fizikailag is, az jó hatással van a környezetemre is. Ezáltal még többet tudok adni a környezetemnek, mint most.
A javulási folyamat elkezdődött. Még mindig álmodok, de már nem riadok fel éjszakánként kétszer vagy háromszor, kifejezetten az órára kelek fel és ez csak a kezdet. Ez egy újabb tanítás nekem arról, hogy ebben a rohanó világban ne hagyjam elveszni saját magam. Ne hagyjam, hogy az egóm meggyőzzön arról, hogy már pedig te fáradt vagy már pedig neked rég aludnod kellene ahelyett, hogy kicsit törődjek a gondolataimmal, az érzéseimmel. Nincs fontosabb annál, hogy törődjünk a saját belső világunkkal, mert akkor gyúlnak fel igazán a fények. És ezek azok a lámpások, amelyekkel másoknak is fényt és melegséget vihetünk a szívébe még a leghidegebb és legkomorabb órákban is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése